Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai' felé II. rész

öreg Cioran - megfosztotta az élet titkától, az ébrenlét folyamatossága megfosztotta az újrakezdés örömétől, ezért elvesztette a filozófiába vetett hitét, a filozófia nem adott választ személyes problémáira." Élete vége felé arra emlékezett, hogy 16-17 évesen kezdte kísérteni a halál gondolata, talán a gyermekkori temető-élmények hatására.100 Közben minden baját annak tudta be, hogy 1930 nyarán a vízaknai sóstóban kúrálta reumáját, amelyet az otthoni hegyi patakban való fürdéssel szedett össze.101 Feltehetően a kúra napallergiához vezetett, és ő, aki korábban olyan szépen írt a napsugarakról, most azokban már ellenséget látott. Álmatlansága és az ezt kísérő betegségek - és azok nyugtázása - útitársként kísérték. Életfilozófiája forrásává váltak. Szinte gondozta és óvta betegségeit, miközben szenvedett tőlük. Mert amikor Sesztovnál azt olvasta, hogy Pascal a betegséget jótékony hatásúnak is tartotta, majdnem felsikoltott a gyönyörűségtől.102 És némi gyönyörűséget okozott az is, ha később álmatlanságáról nyilatkozva Sartre-ot megfricskázhatta, mert ha az ember virraszt, mindenkitől és mindentől elszakad, „egyedül van a Semmi eszméjével, mely szót már Sartre miatt elhasználták...”103

1930 végén egy hónapra Nagyszebenbe húzódott vissza, orvosi kezelésre. „Az én koromban - írta Tincunak december 22-i levelében - kevesen tudják mi a betegség és a fájdalom. Lehet, éppen ezért bizonyos dolgokat jobban értek, mint mások. A szenvedés az embert mindig szembeállítja az élettel, kiemeli a spontán és irracionális szférából, kifejezetten szemlélődő lénnyé tesz. Meg kell valljam őszintén: erre az állapotra büszke vagyok. Amikor másokkal szemben valamiféle személyes fölényről beszélek, amikor bírálok és gúnyolódom, akkor soha nem valamiféle könyvekből merített kultúrára gondolok, amelyre munkával és ambícióval tettem szert, hanem arra a megértési készségre, amely nem olvasásból ered, hanem érzésből, nem sokoldalú ismeretekből, hanem mély átélésből.” Egyelőre még vonzotta a filozófiai rendszer. Nae lonescutól Kantot kapta szakdolgozati témaként, és saját problémáinak tisztázását is várta munkájától. Egy évet akart ennek szentelni, miközben némi iróniával írt arról, hogy nagyszabású filozófiatörténészek egész életüket a kanti kri- ticizmus problémáinak szentelték, „míg mi románok azt hisszük egyszeri olvasással megkíméljük magunkat attól, hogy újra és újra elővegyük”. Cioran személyes munkát akart írni. Nem tartalmi kivonatot. Ilyesmitől irtózott. „ Egy monográfia, ahhoz, hogy megítéljen egy rendszert vagy egy személyiséget, túl kell lépjen a rendszer keretein, mert csak így rendelkezhet az értékeléshez szükséges perspektívával. A tájékozódás kritériuma transzcendens és nem immanens kell legyen.”

A vállalkozás azonban baljósnak ígérkezett, már e levélben is. Hiszen maga is keserűen észrevételezte, hogy milyen nehezen tolulnak a szavak tolla alá, amikor terveiről akar beszámolni. „Lehet, hogy vallomásokra való hajlandóságom és a száraz dolgok bemutatásának igénye között nincs összhang. Vagy az a rendkívüli melankólia, amelyben élek, elfojt bennem minden lírikus lendületet?” Úgy érzi, illúzió volt azt hinni, hogy költői lélek lakozik benne. „Nagyon zárkózott vagyok ahhoz, hogy elmondhassam, mit érzek.” Egyébként, ennek kapcsán azt javasolta a címzettnek, hogy tegyen el néhányat ezekből a levelekből, „nem mintha valami értéket képviselhetnének, Isten óvjon ilyet képzelni, hanem azért, mert később szimpatikusnak fog tetszeni a melankólia és őszinteség eme légköre, amely leveleinket jellemzi. Később, amikor megöregszünk, mesterséges és száraz stílusban fogunk írni.”104

69