Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 17.)

Nem is erőltettem ezt a vonalat, mert bőven volt egyéb szenzáció, amiről pletykálhattam.

Hírből ismerte anyám Dunáit, a püspökladányi nagyvendéglős fiát, de azt nem tudta róla, hogy előző esztendőben, 1942-ben otthagyta a jogi egyetemet és önkéntesnek jelentkezett a háborúzó magyar hadseregbe. Állítólag haditudósító lett. Huszárhadnagyi uniformisban járkált a faluban és időnként a lovát ugratta a Kislegelőn, ahol én állítottam neki a bakot. Az úri fiúk ajánlottak be hozzá és jó barátságba kerültünk. Úgy mutatott be Perényi művész úrnak, hogy a lovásza vagyok.

Anyámat jobban érdekelte, miképpen került Perényi László egyáltalán Püspökladányba?

Vigyori ábrázattal közöltem az egész püspökladányi nagyérdeműt felzaklató tényt, amely szerint színművet írt Dundi és annak a bemutatójára, illetve főszerepére hívta meg Perényi Lászlót, akivel kollegiális barátságban volt. Természetesen szerelmi hőst alakított a nagy színész, és a darab végén elnyerte a vágyott nő szívét, amiként azt a filmjeiben is szokta. Miután azonban menetrendszerűen elcsattant a színpadi csók, felfordulást, zajongást idézett elő, mert a vendégművész partnernője Matildka volt, a helybeli postáskisasszony.- Direkt a száján csókolta meg! - hangsúlyoztam anyámnak.

Ebben a pillanatban ismét horkantott apukám, kinyitotta mind a két szemét, kis ásítást nyomott el, megigazgatta magát a széken, s duzzogósan sorolta:- Mért sutyorognak maguk itten, kérem? Beszélgessenek csak nyugodtan. Tudom, hogy rég nem beszélgettek. Ne zavartassák magukat a jelenlétemtől. Szóljanak, ha kellemetlen a jelenlétem. Ha maguk nem merik ezt kimondani, kimondom én! Ilyen a természetem. Óbecsén az a szokás, hogy ami a szívünkön, az a szánkon is.

Mentegetőző magyarázattal próbálkozott anyám, de apukám letorkolta.- Csak szóljanak, ha zavarok és már itt sem vagyok! Avagy nincsen bátorságuk az őszinteséghez?

Megriasztott a szeszélyes beszéd. Mélyen az asztal fölé hajoltam, kenyérmorzsákat sodortam galacsinokká, a homlokomat ráncoltam.

Az általam előtárt, vicces püspökladányi eseményeket kezdte ismételni anyám, de apukát mérsékelten érdekelte.

Segíteni akartam anyámnak s újabb szenzációként tálaltam, hogy múlt héten rátámadtak a Herskovits fiúra, a mozis húsz éves fiára. Álldogált a mozi előtti téren és az ott csoportba verődött paraszt surmók egyike hozzá lépett, aztán se szó, se beszéd, állón vágta. Sokan látták. A Herskovits fiú azonnal megfutamodott. Átugrott egy kerítésen, és eltűnt mögötte. Menekült, pedig elég erő lehetett benne. Fürdőruhára vetkőzve mutatkozott már néhányszor a strandon, és volt, aki el is mélázott azon, hogy miképpen lehet ennyire izmos a teste egy zsidónak?- Hát - vonta meg a vállát apukám - a zsidók most ráfizetnek arra, hogy zsidók. - Ismét nyersen szólt anyámra: - Lenne szíves ideadni a kalapomat arról a székről.

Azonnal mozdult anyám, de a kalapot nem lelte.- Nincs itt - mondta.- Ott van, pedig!- Ó, igen! Elsőre nem vettem észre - lelkendezett zavartan anyám és nyújtotta a kalapot.

53