Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tosítás. Kun Bélát 1936-ban még látták Moszkvában, mielőtt elvitték volna oda, ahova addig ő vitetett másokat. Főnöke emigráns barátainak egyik pillanatról a másikra veszett nyoma. Hajnalban jöttek értük, a feleségeik két-három óra múlva, reggelenként sírva könyörögtek segítségért. Gábor megtette értük, amit tudott, telefonált, leveleket, igazolásokat írt, csomagokat vitt be a Lubjankára. A kevesek egyike volt, aki soha senkit nem jelentett fel, hogy mentse a bőrét. „A cápák, mikor már minden halat felfaltak, egymásnak esnek. Amikor az elsőt megsebzik, a többiek nekiesnek. Megőrülnek a vér szagától, és addig marcangolják, amíg szét nem tépik. Ettől egy időre megnyugszanak, aztán a pusztító düh újra erőt vesz rajtuk, és kiszemelik a következő áldozatot. Ezt addig folytatják, míg csak egy marad belőlük. Ilyen a Párt.” Tabi mondta el nekem a példabeszédet, amit Gábortól hallott, amikor felszólítottak, hogy jelentkezzek az MSZMP-be. A nagybátyám tanácsát kértem, mert hallani akartam a véleményét, de eszem ágában sem volt belépni. Ekkor, a hetvenes években már könnyen mondtam nemet, valami olcsó kifogásra hivatkoztam.

A Ludas Matyi alapítója az eszméért feláldozta a humorát, de a tisztességét megőrizte. Vállalható kompromisszum abban a sötét korban. A Rákosi-féle lidércnyomás nem volt újdonság a számára, és meg sem közelítette azt, amit egyszer már átélt Moszkvában. Tisztában volt vele, hogy az egyik lépés után milyen másik következik. Látta, hogy a kollégái mennyire kétségbeesettek és tanácstalanok, de nem mondhatott semmit nekik, mert tudta, hogy nem hinnék el. Viszont aki megkereste, annak most is segített. Tabi is hozzá fordult, amikor az apját „osztályidegenként” ki akarták telepíteni Budapestről, a házassága miatt, melyet 1946-ban kötött az üveg-nagykereskedő özvegyével. Gábor Andor közbenjárt érdekében az ÁVH-nál, lehúzatta a családot a listáról. Királyhegyi Pált pedig 1951 őszén visszahozatta a kitelepítésből. A történet az Első kétszáz évem című, 1979-ben megjelent önéletrajzi kötetében olvasható.

Idéztem a Szabad Nép egyik cikkét, melyben azt írta, hogy jó helyre ütöttünk, feljajdult a külföld, holott Magyarországon csak főhercegek és nyilas tábornokok vannak kitelepítve, de egyetlenegy kisember vagy értelmiség sem szerepel a listán. Ezek után így folytattam: „Ma Magyarországon nincs senki, aki a Szabad Nép jóhiszeműségében kételkedni merne, de a jól informáltságában nem hiszek én, aki szemre is kisember vagyok, értelmiségi, mint a levelemből is láthatják, és sem apám, sem anyám nem volt katona, főherceg sem szerepel a családunkban, nyilasokról nem is beszélve. Nem igaz, amit a Szabad Nép ír, hogy jó körülmények között élnek itt a deportáltak, hiszen ez a lakás, melyben lakunk, azelőtt magtár volt, azért látogatják olyan lelkesen az egerek és a patkányok, mert magot keresnek, de csak két Krauszt és egy Királyhegyit találnak. Nem igaz az sem, hogy csak fő- és alhercegek vannak kitelepítve, hiszen én a Ludas Matyi belső munkatársa voltam, és ezt a lapot nem az jellemzi, hogy nyilasok és főhercegek szerkesztik.

Kérek sürgős intézkedést, valamint becses soraimnak lapjukban való közlését.

U.l. Most már tudom, hogy él Marci Hevesen. Ne irigyeljék.”

A levelet elküldtem a Blaha Lujza térre, a Szabad Nép főszerkesztőjének. Mint később kiderült - a szerkesztőség munkatársai kézről kézre adták, és nevetve vitték

93