Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tek. Volt közöttük egy, aki mindig falat szalonnával kínálta. „Nesze, egy kis tréfli... Én is ezt eszem, nem lesz tőle semmi bajom. Nyeld csak le bátran, kisfiam!” Néhány szállító járt be náluk, szerették a kávét, amit az anyja főzött. De ők sem hasonlítottak azokhoz az izmos és öntudatos munkásokhoz, akiket a Ludas Matyiban rajzolnak. Senki sem tudja, hogy néz ki a Párt, és kik döntenek a nevében. Szónokai nap mint nap elítélik a sötét múltat, és meghirdetik a boldog jövőt. Vezércikkben, gyűléseken, szemináriumon, színházban, moziban. De hogy mi lesz addig, míg beköszönt a kommunizmus? A kártyások erre azt mondják: passz. A politikusok hallgatnak a jelenről, az előttük tátongó, óriási lyukról. Követjük a nagy Szovjetuniót, csak azt nem tudja senki, hogy éppen merre tart. Fekete Afrika belsejét is jobban ismerjük, mint azt a kontinensnyi, óriási országot, amelyik felszabadított bennünket.

Gábor Andor, aki onnan jött vissza, semmit sem mond. Se jót, se rosszat. Egyszer kérdezte Kun Béláról, akit állítólag jól ismert. Úgy tett, mintha az ember soha nem létezett volna. Pedig ő emlékezett rá, még 1919-ből. Aztán Bécsről érdeklődött. Kezébe került a Bécsi Magyar Újság egyik száma, elolvasta Gábor néhány cikkét. A bécsi levelek utolérhetetlenül szellemesek voltak, és martak, mint a vitriol. Lehet majd egyszer a Ludasban is így írni? Nem kapott választ. Milyen volt Berlin, ahonnan a TASSZ-t tudósította? És Moszkva, ahova Hitler elől menekült? A főnöke szót sem ejt róluk, kihullottak az életéből. Gábor Andort, az írót, eddig csak legendaként ismerte. Húszéves kora óta sziporkázott, a pesti kabaré ünnepelt csillaga volt. Ontotta a sikamlós kuplékat, az örökzöld operetteket, a színdarabokat, a humoros verseket. De most rá sem lehet ismerni. Bejön a szerkesztőségbe, leül az íróasztalához, és ha a Párt kerül szóba, megváltozik a hangja. Úgy beszél, mintha hangosan olvasná a Pravdát. „Kedves elvtársak, hibákat és hiányosságokat követtem el.” És amikor április negyedikén kézbe veszi a Szabad Népet, ezt az olvashatatlan, szörnyű újságot, a magyar sajtó torzszülöttjét, szelíd iróniával annyit mond a kollégáinak: „Nézzük csak, ki kapta meg a Kossuth-díjamat?”

A kollégái előtt hallgatott a fennmaradt köszöntő levélről, amit Rákosi Mátyás küldött neki 1949 januárjában: „Kedves Gábor elvtárs! Engedje meg, hogy hatvan- ötödik születésnapja alkalmával meleg kommunista és baráti üdvözletemet küldjem Önnek, pártunk régi, lelkes és derűs harcosának.” Tudta, hogy a kopasz vezér szavai ezúttal semmit nem jelentenek. Az, hogy ki számít az új magyar irodalomban, Révai Józseftől függött. Révai pedig gyűlölte, bár a bécsi emigrációban kölcsönadta neki az ágyát, ő meg a földön aludt. Az egykori, gyenge költő féltékeny volt az ő egykori sikereire, s ott gáncsolta, ahol tudta. Utolsó könyvéről nem jelent meg méltatás, és a Rákosi 60. születésnapját köszöntő gyűjteményes kötetbe sem kértek tőle szöveget. Az MDP „kultúrpápája” intézte el azt is, hogy az életében ne kapja meg a Kos- suth-díjat. Pedig azt akkoriban egy-egy jobban sikerült, párthű poémáért is osztogatták. Végül két hónappal a halála után, 1953. április negyedikén szerepelt csak a díjazottak listáján Gábor Andor neve.

Miért emigrál egy humorista? Neki soha sem jutott az eszébe, igaz, nem volt annyira művelt, nem járt egyetemre, mint Gábor. Nem tudott folyékonyan németül, franciául, aztán még oroszul is, mint ő. Ennyi tehetséggel és tudással, ilyen politikai múlttal bárki lehetne az új rendszerben, gondolta Tabi. Jóval több, mint egy szatirikus hetilap főszerkesztője. Másrészt meg örülhetett, hogy hazajött, miközben az 1919-es emigránsok többsége eltűnt. Kommunistának lenni sohasem volt életbiz92