Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

1946. szeptember végén Gábor Andor kitalálta, hogy zsidó témát tesz a Ludas címlapjára. A október hatodiki számban közölt rajznak ez volt a címe: Hosszúnapkor. Egy zsinagóga belsejét ábrázolta, az akkor ismert politikusokkal és újságírókkal: Balogh rabbival, Hegedűs bócherrel, Parragi Györggyel és Dessewffy Györggyel. Révai ezután alaposan leteremtette Gábort, akit az emigrációs idők óta ki nem állhatott: ilyesmi eszébe se jusson többé! A humorról így is mindenkinek a zsidók jutnak az eszébe, a szerkesztőség pedig kitesz egy minjent, miért hivalkodnak vele?

Ha rajta múlik, kimarad a számból, nem áll be a tíz törvényköteles zsidó férfi között, aki nélkül nem lehet elkezdeni az istentiszteletet. Soha nem érzett semmit, amikor körülötte zsidók imádkoztak, csak azt várta, hogy mikor fejezik be. Amikor 1944 februárjában a munkaszolgálatos századdal együtt bevezényelték a paksi zsinagógába, annyi ideig tartott a davenolás, hogy elfagyott a jobb lábán az egyik ujj. Nem tudták a fejébe verni az imákat sem. Amikor az apja felfogadott egy jesiva hóhért, hogy a Rottenbiller utcai kávémérésükben, ingyen reggeli fejében, készítse fel a barmicvóra, a húgával együtt azon kuncogtak, hogy milyen vékony a kisujja. Héber tanárja végül megelégelte, hogy kinevetik, és faképnél hagyta őket. Nem is szólították fel soha a zsinagógában a Tórához, hogy olvasson a heti szakaszból. Férfivá sem avatták, apja sem köszönte meg az Úrnak, hogy levette a válláról felnevelése terhét. Abból, hogy zsidónak született, csak baja volt. Isten nem részesítette abban a kegyelemben, hogy higgyen benne. Tömörebben: „Ateista vagyok, hála a jó Istennek.”

Szellemes válasz, zavarba hozza a hittérítőket. Kár, hogy a Párttal szemben mit sem ér. Az jutalmat és büntetést is ígér, de elsőt a távoli jövőben, a másodikat meg itt és most, azon nyomban. Hát hiányzik az neki, hogy újra az utcára kerüljön, úgy, mint a háború előtt, amikor a származása miatt kitették a Sporthírlaptól? Akkor nem írhatott újságot, aki nem volt tagja a Sajtókamarának. Aztán jött a B-lista. Most már ürügy sem kell ahhoz, hogy megszüntessenek egy lapot, felszámoljanak egy szerkesztőséget. A Párt mindig tudja, mit csinál. Bármi történik ezzel az országgal, ezzel a várossal, az újságok egyetértenek majd vele. Lehet, hogy Szodomában és Go- morrában is megjelentek lapok, és ott is politizáltak? Biztosan, ha Istennek annyira elege lett belőlük, hogy az írmagjukat is kipusztította.

A politika akkor is életveszélyes, ha az idő véletlenül igazolja az embert. Horthy, akit Gábor Andor olyan szellemesen és izzóan gyűlölt Bécsből, végül szedte a sátorfáját, otthagyta a Várat, és meg sem állt Portugáliáig. Az pedig, aki az emigrációban ostorozta, hazatért Moszkvából, azaz helyet cseréltek. Nem lett volna mindenkinek jobb, ha mindketten itt maradnak, és sakkoznak egy kávéházban? Már persze, ha találnának maguknak valahol asztalt. Mert a Centrálból a metróépítők üzemi étkezdéje lett, a New Yorkból sportszerüzlet, a Japánból könyvesbolt, a Luxorból egy bányatröszt irodája, a Belvárosiban pedig a villanyszámlákat lehet befizetni. Az EMKE még tartja magát, de ki tudja, meddig?

Budapestre, ahová annyira vágyott vissza Ukrajnából és Borból, rá sem lehetett ismerni. Megjelent a semmiből a Párt, amiről azelőtt senki sem tudta, hogy mi fán terem. Annak idején egyetlen kommunistát látott csak, de az sem volt túl bizalom- gerjesztő. Bejárt reggelizni hozzájuk a kávémérésbe, és azt mesélte, hogy aratás idején kazlakat gyújtott fel valahol a Bácskában, és ezért üldözik a szerb csendőrök. Máig sem tudja, hogy igazat mondott-e. De ha valaki az osztályharcról beszélt, mindig eszébe jutott, hogy van-e nála gyufa. A melósok másfélék voltak, keveset beszél91