Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

gos. Ludas Matyi egyrészt egy vándormese bájos hőse, másrészt a kizsákmányolok ellen uszító, kegyetlen forradalmár. Szadista téesz-szervező, aki előbb csasztuskával gúnyolja a parasztokat, aztán kifosztja és megalázza őket.

Persze, hogy végül ki lesz az ellenség, akit az újságírók tollhegyre tűznek, ekkor még nem lehetett tudni. De a viharos gyorsasággal felforrósodó közélet, a hatalmi harcok nyomban témával szolgáltak: alighogy vége lett a világháborúnak, a politika hatalmába kerítette a nyilvánosságot. Minden újság tele volt a népbíróságok tárgyalásaival, a koalíciós pártok kötélhúzásaival és a választásokkal, majd a leleplezett összeesküvésekkel. A Ludasban eleinte minden politikust megrajzoltak, de 1948 nyarától azt már nem, aki a leghatalmasabb volt, és akinek a kopasz fejéről és tömzsi nyakáról a legtöbb vicc keringett. A Ludas Matyi egyenesen a „karaktergyilkos” szerepét játszotta: a szatíra fegyverével kaszabolta a koalíciós pártok politikusait, a fasisztákat, a reakciósokat, és az imperialistákat. Nemcsak a szavaikat, és állítólagos tetteiket állította pellengérre, de a fizimiskájukat is. A karikaturisták könnyen fogást találtak rajtuk. Az egyik miniszter vagy államtitkár nyakigláb volt és girhes, a másik meg tömzsi és pufók. Vagy kopasz, nagy orral, és elálló fogakkal. Mégis, a nevesített torzképeknek még így is köze volt az élő emberekhez.

De aztán az „élesedő osztályharc” nevében felszámolták a Ludas Matyi versenytársait. Előbb a Pesti Izé című, pikáns hetilapot, majd, már 1951 elején az addigra teljesen „vonalassá” alakított, de eredetileg a kisgazdákkal szimpatizáló Szabad Száj című humoros újságot. 1948-tól a humoristáknak már meg kellett barátkozniuk az ideológiai fantomokkal. A karikaturisták megrajzolták az imperialistákat, a tőkéseket, az egyházi reakciót, a zsírosparasztokat, a munkásárulókat, és mindenki mást, akikkel a kommunisták aztán is tovább harcoltak, hogy kezükbe kerítettek minden hatalmat. A pártos humor, ahogy az „osztályharc” megkívánta, hétről hétre durvult. „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll!” De a Pártot megtestesítő robosztus munkás, miután szétlapított minden ellenzéki politikust, már a legyeket vette célba irdatlan kalapácsával. Az 1949. szeptember 23-i címlap két izmos kovácsot ábrázol egy műhelyben, épp az üllőre sújtanak. „Hogy tudtál ilyen nagyot ütni, elvtárs?”, kérdezi az egyik. „Úgy, hogy közben a Rajk-bandára gondoltam”, feleli derűsen a másik. Osztályharcos humor a Siralom völgyében, a per tárgyalásáról tudósító Szabad Nép szatirikus melléklete.

A humoristának, ha a pályán akart maradni, alkalmazkodnia kellett. Be kellett lépnie a Pártba is, mely lassanként mindent és mindenkit a hatalmába kerített, és már nagybetűvel írtak azok, akik hittek benne, vagy féltek tőle. Credo quia absurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Erre még emlékezett a Barcsay utcai gimnáziumból. Ter- tullianus írta, Jézus feltámadásáról. A hit hegyeket mozgat. Ezt meg ő maga mondta, az első kommunista. Nem érdemes vitatkozni velük. Meg akarnak téríteni, és csak mondják, csak mondják... Nincs kegyelem. Ha kétségeid vannak, sarokba szorítanak. Hiszel a lélek halhatatlanságában és a mindenható Istenben? A proletariátus küldetésében és a nagy Szovjetunióban? Ha nem, miért nem? Ha igen, ugyanazt hi- szed-e, amit mi? Legszívesebben azt felelte volna: hagyjatok békén a kérdéseitekkel. Nem foglalkoztatta sem a földi, sem pedig a túlvilági üdvözülés. És Izrael istene, az Örökkévaló? Ő nem ígér jutalmat, csak szörnyű büntetést, viszont elvárja, hogy végrehajtsák a parancsait. A humorista őt is csak távolról tisztelte, soha nem törekedett vele közelebbi ismeretségre. Jobb ezt a témát kerülni, gondolta akkor is, amikor

90