Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Sarusi Mihály: Ha Ördögh mondja

csán, amelyben gyermek és vén a ’hős’. Erre írtam föntebb, hogy megírandó regény - független MINDENTŐL.

Szeretettel gondolok Rád, épen maradó elménk bizodalmával Ördögh Szilveszter”

Szilveszter Meghasonlásaim természetessége (Ember Gedeon alias Simonyi Imre al-) című, a Népszabadságban megjelent, már említett írásában számol be meglehetős őszinteséggel a Simonyi-élményéről, de emlékezetünk szerint máshol és máskor is bekapcsolódott az Imre körüli vitába - a gyulai purparlékat (kislányból lett nagylányt, barátból lett vél ellenséget, elmaradó kézfogást) illetően. Mi magunk akkortájt ugyanerről - Simonyi ekkori magatartásának mibenlétéről szintúgy „cikkeztünk” széptanulmányocskánkban (SIMONYI A LEGNAGYOBB? -1. Hitel 1996/1. + Szökőélet).

Szegény Imre e levélváltásunktól még másfél évet élt. (Szilveszter majd’ másfél évtizedet.)

7995. november 21.

A „képeslapok” megjelentek a lapjában, újabb kéziratot kér. „Kedves Miska, köszönöm a könyvet (felénél tartok, s be fogom fejezni, mert nem szeretek semmit sem félbehagyni - más kérdés, érdekel is), s itt árulom el, hogy a Szolnokon megjelent ’hármas’ könyvedet élvezettel olvastam, tanulságos utazásnapló, számtalan részlete visszaidézte a saját élményemet.”

Az ESZTERBERKE c. regényemről és a VAGABUNDKORZÓ első hármas-könyvéről van szó.

„Ez a levél azonban több akar lenni puszta udvariassági visszajelzésnél: természetesen kéziratot kérek, magyarán - megrendelek. (Hogy nehezen létezünk, nem lehet újdonság a számodra, de bízom benne, hogy jövőre is pislákolhatunk.) Miként tapasztalhattad kezdetektől laza tematikussággal szerkesztünk, s ezt a hagyományt nem adjuk föl. Az 1994-es 1-2-es duplaszámunk ’témája’: meddig ’szükséges’ még, hogy író-költő aktívan politizáljon, avagy maradhatna már (végre) a szonettnél és a novellánál? A kérdés föltehető úgy is: mikor jön el az idő, amikor az írónak-költőnek már nem kell értenie (?) a vízügyhöz s egyéb politikákhoz, mert van-lesz, aki igazán ért hozzá? Avagy: miért törvényszerű hagyomány mifelénk, hogy az írástudó - akarja, nem akarja - beleártódik a politikába Kölcseytől Eötvösön át Veres Péterig, Keresztury Dezsőig, hogy Garait, Galgóczit, Darvast és a maiakat ne is említsem? Torzulat ez vagy szükségszerűség? (Zilahy Lajos szerint ’minden politikába mártott író annyit veszít a súlyából, mint az általa beszívott pártfegyelem súlya’.)

Nos: ’kazlazz’ össze egy ’csokrétát’ sarusisan, tehát panoptikumozz. A terjedelem annyi, amennyit a dolog igényel. A határidő: január közepe. ’Tótum-faktumos’ barátsággal Ördögh Szilveszter. Budapesten...”

A „kazlazás” a KAZAL című - a rendszerváltozás lázában íródó - kisded regénkre utal. A „csokréta” meg azt juttatja eszünkbe, hogy ezt követően szinte két évtized múltán a Csabai csokréta alcímet ragasztottuk VÉGIG A CORV1NKÁN című csabai válogatottunk címlapjára. Hogy mit küldtünk a lapnak, nem vélekszünk, de az alábbi (megmaradt) levél mutatja, nagy sikere Szilveszternél és szerkesztőtársainál nem lehetett. Nyilván az éppen akkor - azokban az években is - íródó Szökőéletből kínáltam újabb fejezetet.

192