Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Sarusi Mihály: Ha Ördögh mondja
még nem olvastam - illetőleg, hogy tudj róla, az Életünk pályázatra elküldött három ’beszélyt’ ismerem belőle, mást nem. Gondolom, januárban hozzájutok - bármenynyire furcsa: sorba kell állnia, igen sok kéziratot kell még elolvasnom, és vár, egy- kettő, szerkesztés alatt is. Mihelyt kikerekedik a hivatalos, kiadói vélemény - bízván abban, hogy jó lesz, jelentkezem vagy jelentkezünk. 3./ ...ha jó és elfogadjuk közlésre, akkor két példány kell belőle, ha utálod a sokadszori gépelést, ha nem.... Hát egyelőre ennyit. Türelmed kérve barátsággal üdvözöllek: Ördögh Szilveszter.” Azaz megkapta a Szajnát (A CSABAI SZAJNÁNt), pedig csak akkor fejeztem be a beszélyfüzért; azaz elég hamar kiadó kezére adtam. (Veszprémben, hogy év végére már megint Csabán éljek - ám ezúttal már a családommal.) Viszketett a... mim is? 35 évesen még az első kötetért ácsingóztam! (Hogy a ládafiában várakozik a föltámadásra pár - kiadatlan kit érdekel...) (Később - majdnem - mind megjelent.) (A legelső három - hármasköny - máig pihen...) Közben küldtem belőle néhány elbeszélést ide, oda (folyóiratnak)... Még a végén könyv lesz a csabjanszki beszélyekből?! 1980. március 7. Megint a Kiadóból értesít. „Kedves Mihály, kéziratodat elolvastuk, s úgy néz ki, hogy a kiadó fölvállalná a megjelentetést. De! Egybehangzó véleményünk szerint meg lehet szűrni ezt az anyagot - vannak benne gyöngébb, túlságosan is ötletszerű ’be- szélyek’ -, ugyanakkor fölmerült egy átszerkesztés is, no meg stiláris - helyenként tartalmi - csiszolás. Hogy pontosan mik, azt most levélben nem taglalom, mivel szeretnénk Veled beszélni a teendőkről...” Szűzanyám, még a végén kiadják! Elgondolható, mit éreztünk... Azt követően, hogy azért esztendeje már megtörtént a „beavatásom” (bevezetésem, íróvá ütésem- üttetésem?): a Mozgó közölte a magyar huszitákról szóló, A KUTYAKÁNTOR c. kisregényemet. Most már valami csak-csak... „Megnyugtatásodra: könyved a ’81-es tervünkben szerepel, s ehhez legkésőbb a kora nyári hónapokban le kell adni a végső, mindenféleképp ’tiszta’ változatot. Ennek ellenére ne legyen illúziód, mert meggyőződésem szerint nem lehet legyintéssel illetni a még hátralévő munkákat. Bár látszólag a nehezén már túl vagy, ami hátravan, az lesz igazán nehéz.... Üdvözöl: Ördögh Szilveszter.” Szűrni, átszerkeszteni, csiszolni... Szent ég, mi lesz ebből?! 1980. augusztus 22. E levelén immár valóban érződik, hogy nem csak látta (átfutotta), olvasta is a kéziratot. Mintha - mégis - azonosulna vele... (Velünk.) „Kedves Miska (Misa, Micó, Mityka - irtó fura téged ezzel a névvel illetni, s ha nem akarok hivataloskodni, akkor becézni), a kéziratod épségben megkaptam - azóta már ’el is felejtettem’, magyarán: elolvastam, itt-ott, elenyésző mértékben és mennyiségben, javítgattam (helyesírás - tiszteletben tartva a megjegyzéseidet! -, gépelés, s talán egy-két helyen stiláris egyszerűsítés a fölösleges bonyolítás helyén). Mondom: annyira jelentéktelen volt, amit tettem, hogy nem is emlékszem rá, így, jó egy hét távolából sem.” Micsoda hangváltás! Ilyen bizalmas hangon még nem szólt hozzám... „Ellenben újfent meggyőződtem - immár harmadszori vagy negyedszeri - olvasás után, hogy egészen kitűnő a kézirat!” Ez később is kísért: néha a legegyszerűbb 182
