Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni
diktálja Casanova a Franciskának címzett mondatokat, miközben Terézt fogja az ölében, s az ő fülébe is súgja e szavakat; illetve Balbi a levél tisztázása, másolása után e részhez érve harsány hahotára gerjed), hogy a kérdésekre oly szóbőséggel érkezik feleletet, hogy már-már megragadhatatlan a lényeg. A Vendégjáték fejezete mint retorikai egység, mint szövegmű a klasszikus koraxi hármasság jegyében három, körülhatárolható, ugyanakkor a beszéd egészébe szervesülő funkcióval rendelkező szerkezeti összetevőre bontható: bevezetésre (princípium), tárgyalásra (narratio) és befejezésre (peroratio). A bevezető részben Franciska és Casanova jelmez- és szerepcserés találkozása egy tisztázó vallomással indul: Casanova beszámol a gróffal kötött szerződésről, majd egy kisebb szócsatát követően Franciska átveszi a beszédpartner feletti uralmat, ő kérdez, ő szabja meg a beszéd irányvonalát. A második egységben szintén három részt különíthetünk el: a szerelmi vallomást, a vigasztalást és a megbántást - s ha mindegyik elemet mint a szenvedélynek, az életnek feltett kérdést fogjuk fel, akkor az ezekre adott válasz is hármasságot mutat: „kevés”, „sok”, „elég”. S végül a záró szakaszban a felek tőrt cserélnek, Franciska megszólaltatja a „bosszúáriát”, majd visszamegy előző életébe. Az egyes, nagyobb fejezetek elkülönülését a kulcsmotívum (amelyről lásd Kemény Gábor 2000: 253—257) tanulmányát): a tűz, a láng megjelenése, illetőleg visszatérése teszi még nyilvánvalóbbá. Előbb csak mint a cselekmény külső attribútuma jelenik meg, „...a gyertyák lobogni kezdtek a szélvonatban”, „A férfi a kandallóhoz lépett, s vigyázva, hogy a szoknya fodrát el ne kapja a láng, lehajolt és két hasáb fát dobott a tűzre”, majd fokozatosan lényegül át a szenvedély, a szerelmi vágy metaforájává: „Nézd a tüzet, Giacomo, most lángot vetett, mintha mondani akarna valamit. Talán azt akarja mondani, hogy el kell pusztulni egy indulatban, újjá kell születni egy érzésben, mert ez a teljesség és az élet. Minden, ami volt, lángot vet és ellobban kettőnk szerelmében,...” - mondja Franciska, hogy néhány oldallal később megismételje vallomását: „...ez a láng, mely bennem él, mióta ismerlek, olthatatlan láng,...” S legvégül, amikor Franciska ráébred az igazságra, a valóságos és jelképes tűz is kialszik: „...mintha jelt akarna adni, a világ és a tünemények nyelvén, hogy egyszer minden indulat hamu lesz.” A fejezet felütése és zárlata reddíciót, keretet alkot, szinte visszhangzik Párma grófjának intése: „Ne bántsd túlságosan!” A hármas tagolás mellett feltűnő a dichotómiák, az ellentétpárok vagy a kettősségek szerepe a regényben: a nőben lévő férfias, s a férfiban lévő nőies princípium a szerepcsere révén különös értelmet nyer, a kalanddal szemben áll az élet, a boldogtalanság másik oldalán ott a boldogság, antitézist alkot a testi s a szellemi, a szerelem és a gyűlölet, a végleteket egyesíti, a szélsőségeket társítja az érvelés gondolatmenete és váltakozó hangneme: az alázat mellett ott a fölény, az áldozatkészség mellett a legteljesebb önzés, a szelídség mellett a vad indulat, a szóbőséggel szemben a szótlanság, a pátosz ellenpólusa az irónia és sorolhatnánk még tovább. Az elmondottakon túl a központi rész, a narratio okfejtésében is fontos szerepet játszik az ellentétező szembeállítás (antiteton, contrapozitum). Hogyan is épül fel, s milyen retorikai, stilisztikai eszközök alkalmazásával válik retorikai remekléssé a nagyobb tömbökre bontható, ritmikusan tagolt, művészi próza? Az érvelés legtermészetesebb kerete a párbeszéd. Franciska helyzete azért nehéz, mert Casanova mindvégig passzív marad, csak néha szól közbe, a kérdésekre kurtán 159
