Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Czetter Ibolya: Szóval győzni, meggyőzni

művészetének oly elképesztően nagyvonalú, zsonglőrt fokán mondja regényét, hogy sokszor már nem is tudjuk, a gondolatok schopenhaueri, ortegai varázsa, vagy a mondatok megalkotásának lenyűgöző művészete köt-e a lapokhoz”. Szegedy-Ma- szák Mihály 1991-es monográfiájában pedig így fogalmaz: „Ha egy szóval kell jellemezni [ti. a regényt], talán a retorikus jelző illik a legjobban rá, rossz és jó értelemben egyaránt.” (90.) Majd fejtegetése végén hozzáteszi: „A gróf, Giacomo s Franciska magánbeszédei a legnemesebben szónokiasak, és a rokon értelmű szavakban tobzódó nyelv kettős szerepet játszik: egyrészt a személyiség öntörvényűségét hivatott sugallni, másfelől eltakarja a lényeget, mely kifejezhetetlennek tűnik föl. A könnyed, szellemes irónia félreérthetetlen: a nyelv önmagát szünteti meg. Minél több a szó, annál hozzáférhetetlenebbé válik a jelentés. Ez a bonyolítás nem feledtetheti azonban, hogy a regény végül is ragyogó magánbeszédek egymásutánja.” (91.) A retori- kusság tehát a nyelv és személyiség egymást feltételező voltának kérdéseihez vezet el, illetve elágazik a szó és az igazság, a szó és a valóság összefüggéseinek irányába. A személyiséget hordozó vagy kifejező nyelv szempontjából nézve Franciska feladatának megfelelve a kaland helyett az élet teljességét kínálja fel, amely nyelvileg a szavakban tobzódás, a végtelen variabilitás, a hódítás, az udvarlás minden szólamának megszólaltatásával válik hitelt érdemlővé. Casanova pedig úgy rejti nyelvbe szerepe szerinti identitását, hogy rövidmondatos hárításaival, rideg kérdésekkel tartja távol magától a neki mindent felkínáló nőt. A vendégjáték párbaját minden egyéb eszköz (kard, tőr, jelmez, álarc, ruha- és szerepcsere, könny, csók) ellenére egyetlen területen vívják meg: a nyelv segítségével, a nyelv által.

A nyelv, a beszéd és a hallgatás sok Márai-regényben kap meghatározó szerepet. E műben sem csak retorikus, hanem tematikus elemként figyelhetünk fel rájuk. A nyelv egyrészt mint kivételes hatóerejű, befolyással bíró eszközként, sőt, a teremtéssel egylényegű szubsztanciaként tematizálódik a regényben: előbb a Szerződés című fejezetben hangoztatja a gróf a szavak tekintélyes súlyát, hatalmát, tettértékét, majd ugyanezt teszi később Franciska is, bizonygatván szavainak azonnali cselekvést kiváltó hatását. Másrészt a vizsgált regényrészlet narratív alaphelyzetét adó párbeszédben mintha egy másik fontos kérdés, a megértés reménytelen volta is hangsúlyossá válna. A beszédhelyzet kölcsönösséget feltételez, folyamatos visszacsatolást, az elhangzó monológ viszont hitelteleníti a dialógus érvényességét. Nincs viszonosság, hiszen csak az egyik oldal hangját halljuk. A párbeszéd lehetetlensége mintha azt a tételt és a Casanova által képviselt életelvet erősítené, hogy nincs teljesség, csak részlegesség, nincs abszolútum, legfeljebb csak váltogatott nézőpontok vannak, nincs beteljesülés, csak a kaland műfaján belül létezik a tökély. A hiány így legalább olyan fontos jelentést kap a műben, mint a lét egészleges élményét hordozó gondolatok. Bizonyos értelemben a nyelvre, a megértésre vonatkozó szkepszist érzékelhetjük abban is, hogy Franciska erős érzelmi töltetű szavakkal közeledik a valódi érzelmekre képtelen Casanovához, aki inkább írásban, s leginkább életével és cselekedeteivel felel a feltett kérdésekre. Az igazság tehát túljut a szavakon, a nyelv elégtelennek bizonyul az efféle horderejű dolgok kifejezésére, a szavak nem fedik az élet valóságát. Tovább bonyolítja a problémát, hogy a kijelentések igazságtartalma ellenőrizhetetlen (nem tudni, Franciska csak lódít-e, amikor azt állítja, hogy sértettségből mindenkinek odaadta magát, vagy valóban igazat mond), hogy a magatartás és a verbális közlés gyakorta ellentmond egymásnak („Csak Téged és Örökké”,

158