Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök

- Nem rossz ötlet - szól közbe Csokonai -, amúgy, ha rendezel, gondolj rám is.

Fecsó értetlenül bámul.- Eljössz, megnézed, ez természetes.- Nem úgy gondolom.- Akkor hogyan?- Vera nem mesélte? Pedig megírtam neki.

A sógor elkedvtelenedik, bosszúsan legyint.- A húgod nekem nem mond soha semmit, csak rágja a lelkemet, hogy mikor keresek már pénzt, ahelyett, hogy álmodoznék.- Szerepeltem én is darabokban.-Hol?- A börtönben.- Tényleg?- Komolyan.- Miben játszottál?- Sokfélében - mosolyog Csokonai még ötvenhatos halálraítélt is voltam.

Az otthontalan ég kiüríti magából kékségét, Csokonai háromfalú szobának látja,

mintha színházi nézőtéren ülne, összesen három kijárata van, ha egymás után kinyitná a három ajtót, azok is ugyanilyen szobákba vezetnének és mindegyiknek három kijárata lenne.

A sínek élesen elkanyarodnak, a villamos hangosan fékez, a sikolyok körülrakják egymást kikezdett, rozsdás kerekekkel, levágott végtagokkal, hitelezett elektromossággal. A megállók találkoznak, egy időre megállnak egymás mellett, mint a régi ismerősök, akik időről időre egymásba botlanak, de nem beszélnek, mert arra nincs idejük, csak bólintanak a másiknak és hamar elválnak, mert beérik annyival, hogy a sebesség fémes egyenletessége életük végéig összeköti őket, nincs önálló tartalmuk, rabszolgaként hordozzák mások alakját.

Csokonai behunyja a szemét, elbágyad, szétesett darabokban hullik rá a hiány, körülkeríti, nehogy a pálinkaszagú koldusok belé kapaszkodjanak és megbámulják, mint egy italbolt kirakatát. A hiány elárasztja követelőző mozdulataival, kényszeres simogatásai elől visszavonul a napsütötte reggel izmosodó fényébe, és boldog, hogy eltüzelt, gyermekkori hintalova odafekszik mellé, jó érzés fogja el, pedig már nem szállhat fel a hátára, hogy kivágtasson a bánya romjai mögé, lassan léptetve a virágos mezőn, megkönnyezve a világosság ezernyi ráncát.

A végállomáson, a Blaha Lujza térnél szállnak le a villamosról. A sarkon újságokat árulnak egy bulimiás sötétbarna fakabátból.

A gyorsbüféből megrágatlanul kiköpött, bohócfejű, sárga ruhás, piros hajú emberek távoznak. Öntudatlanul vonulnak, jelenlétüket egészen törpévé alacsonyítja kiszolgáltatottságuk, vannak közöttük gyerekek is, ők tűnnek a legtámadhatóbbnak, szüleik kézen fogva terelik be őket az íztelen, elsózott, olcsó vágóhídra.

Csokonai a látszatot valóságnak hiszi. A valódit pedig éppen ellenkezőleg, illúziónak. Legszívesebben eltakarná a kezével a szemét, hogy óvja magát a hebehurgyán vigyorgó, jóllakott haláltáncos-alakmások tömegétől.- Szeretném megnézni a kirakatokat - mondja Fecsónak. - Mindegyiket, innentől kezdve, végig a körúton.

125