Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök
Látja a sógorán, mennyire tipródik, nyilván feszít a hólyagja, nyilvános vécé nincs a környéken, csak tengernyi erdő, tele öles fenyőkkel. Előbb Fecsóra néz aztán a megállóval szemközti talponállóra. A sógor bólogat. A lambériás talponálló falát labdarúgócsapatok és játékosok fényképeivel tapétázták ki. A pultra tett üres korsók átlátszóak, mint az elhízott, rossz fogú csapos. Nemcsak a szája bűzlik, hanem a múltja is: beépült az arcába, még a víz is szennyes lesz tőle, amikor megmosdik. Fecsó rutinos mozdulattal dobja hátra a felest, azután belekortyolgat a sörbe, majd kimegy vizelni. A talponálló egyik asztalánál könyöklő nyomoronc nagyot nyel és szomorúan bámulja tovább kiürült poharát. Csokonai a pultnál kér még egy pohár sört és a pecsétes damaszt abroszra könyöklő kockafejű nyomoronc elé teszi, aki nem akar hinni a szemének. Még a csapos is felnéz a mosogatásból és rosszallóan csóválja a fejét, ez azonban még ellenszenvesebbé teszi pengét napok óta nem látott, borostás pofázmányát.- Talán Csekonics báró álruhában? - kérdezi gúnyosan. A visszafelé imbolygó sógornak rossz érzése támad.- Induljunk, Csóka!- Van időm - inti nyugalomra -, tizenkét évig vártam, hogy szabad emberek között lehessek. Csokonai észreveszi magát a falon lógó törött tükörben, kiéhezett ragadozóra emlékeztető, szándékosan lelassított mozdulatait, a cserepek ezerfelé tépik.- Na és hogy ízlik a szabad élet? - érdeklődik a csapos, miközben elzárja a vizet és megtörli kezét a mosogatórongyba.- Az élet szép, az emberek kevésbé - veti oda foghíjról Csokonai, aztán búcsúzóul még biccent egyet az asztalnál könyöklő nyomoronc felé, aki ülve marad, de katonás tisztelgéssel fejezi ki háláját. Egymással szemben ülnek a villamoson. Csokonai hiába erőlteti az emlékezetét, egyetlen gondolatot sem tud felidézni abból, amit a sógora eddig elmondott, pedig Fecsó megállás nélkül beszél, még a saját kérdéseit is megválaszolja, és beéri annyival, ha egy-egy fejbólintással nyugtázva van a mondanivalója.- Képzeld el - kezdi mesélni Fecsó az új rögeszméjét -, hogy a háború alatt egy francia orvos, aki a reflexeket tanulmányozta, részt vett a kivégzéseken. Azokban az években még használták a nyaktilót, ami egy francia orvosról, Joseph-lgnace Gu- illotin-ról kapta a nevét, de nem ő találta fel, ő csak javasolta a forradalom alatt a nemzetgyűlésnek az alkalmazását. Az orvos egyik kivégzésről a másikra járt, de csak azért, hogy amikor a halálraítélt feje beleesik a guillotine kosarába, odaugorjon, megfogja, felkapja és a merevedő arcba ordítsa, hogy „kegyelmet kapott!”. Majdnem minden arcon torz, de azért hálás mosoly jelent meg a kegyelem hallatán. Régóta gondolkozom azon, hogyan lehetne feldobni a párizsi színt Madách Imre művében. Ez a jelenet mindenképpen benne lesz, ha megrendezem a művelődési házban. Csokonai igyekszik uralkodni az arcvonásain, hogy ne úgy nézzen Fecsóra, mind egy idiótára, de hiába.- A húgod is azt hiszi, hogy meghülyültem - folytatja a sógora -, pedig ezt nem én találtam ki, hanem olvastam egy regényben. 124
