Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Borbély László: Pokolkörök
BORBÉLY LÁSZLÓ Pokolkörök Y R É S Z L E T Magyarország, 2002 Vészjóslón elnémul a hajnali szél, a kéktiszta csend ránehezedik tüdejére, feszültséggel telíti a koszorúerét, összekuszálja túlburjánzó gondolatait, felpüffeszti önvaló kígyófészkét. Csokonai András egymagában áll a büntetés-végrehajtási intézet előtti háromszög alakú téren. Arca kifejezéstelenül merev, mint amikor a vizsgáló kérdéseire vár. Rövidre, majdhogynem kopaszra nyíratta őszülő, szökés barna haját. Virrasztástól véreres szemének héja megduzzadt, amitől tekintete szomorú lett, holott úsznia kellene a boldogságban, mert feltételesen szabadult. Farmer ruhában, kék pólóban, sportcipőben, kezében hátizsákkal, engedelmesen várakozik a téren. Lábai gyökeret eresztettek a szürke burkoló kövekbe. A háztetők felett forduló gerléket figyeli, mintha még mindig a zárkában lenne. Zakatoló tudata parancsra vár, hogy megmondják, mit cselekedjen a teste, de ehelyett csak a csend uralkodik benne. Megborzong, testét átjárja a reszketés. Nagyon csípős a hajnal, és a szabadság szokatlan érzete is libabőrössé teszi. A villamos sárgásán kígyózó teste elválik a távolságtól. Már nem villamos, hanem circulus vitiosus: kezdetiden, végtelen és nincsen közepe sem; csak őrült módjára körbe-körbe vonagló negatív vonal, tekereg az időben, kinyúlik és összezsugorodik, s ha önmagára talál mindig a saját farkába mar. Kígyóként megnyilvánuló kísértő erő - gondolja Csokonai amely az embert álomszerű boldogságában megkísérti; önállóságot, szabadságot, megistenülést és saját egót ígér, de csak kígyó-önállóságot, kígyó-szabadságot, kígyó-istenséget és kígyó-egót ad helyette, míg önnön természetéből ki nem fordítják, önmaga ellentétévé nem teszik és a kereszt jelébe vissza nem szegezik, hogy a halálból örök élet szülessen, a betegségből gyógyulás legyen, a gyengeségből erő, a gyűlöletből szeretet és a bűnbeesésből megváltás. A három kocsi kábán imbolyog a sínpáron, fémes, repedező súlya alatt keservesen csikorog a harmattól sikamlós pálya, míg fájdalmas sikolyok közepette meg nem áll. A savanyú, műbőrszagú fémtestből kiforduló emberek között Csokonai észreveszi a sógorát. A pirospozsgás, karikás szemű, izzadó halántékú Fecsó, zavarát erőltetett mosollyal leplezve megy oda hozzá. Nyaka köré szürke sálat tekert, fekete kabátot hord, a felső zsebéből sárga műanyag fésű nyele áll ki, ideges mozdulatokkal állandóan összevissza túrja a haját. Jobb vállát zavaróan leejti, majdnem minden lépésnél megbotlik, aztán visszanyert egyensúlyától felbátorodva továbbindul. Kétszer is nekikészül, mire kinyögi, hogy miért késett el.- Ne haragudj, Csóka - mondja - Vera rosszul állította be az ébresztést a telefonomon. REGÉN 123
