Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

dolgotok volt vagy hat hétig, ettetek, ittatok, strandoltatok, állítólag még udvarol­tatok is. Ki is röhögtetek engem, amikor meghízva visszajöttetek.- Na látod! Most is ki fogunk röhögni!- Akkor sem megyek a magam feje után. Csak ha vezényelnek. Nem vagyok haj­landó felelősséget vállalni a sorsomért.” Ismert, hogy az első menetből, melyben Radnóti Miklós mellett Cser István, anyám barátnőjének a férje, Tahi barátja is útnak indult, szinte senki nem maradt életben. SS-legények lőtték halomra őket Cservenkánál, és aki túlélte, azt halálme­netben hajtották németországi koncentrációs táborokba. Tahit viszont háromezer munkaszolgálatos társával felszabadították Tito partizánjai. „Csak ha vezényelnek.” Nyílt kényszerrel nem szegül szembe, végrehajtja, amit parancsolnak. Enged a hatalomnak, de csak a legszükségesebb mértékben. 1946- ban választhatott, hogy belép-e az ÁVO-ba. Elővigyázatosságból kitért az ajánlat elől, úgy, mint Borban, ahol kicsit szégyellte a gyávaságát. Mégis, ez mentette meg. A véletlent, amin az élete múlt, haláláig emlegette. Meggyőzte a régi tanulságról: a biztos nyomorúság még mindig jobb, mint a bizonytalanság, mely új borzalmakat szabadíthat rá. Biztonságos távolból, filozófusként könnyű szeretni az embereket. Homo sum, nihil humani a me alienum puto. Erre még emlékezett a Barcsay gimnázium latin­óráiról. Ember vagyok, és úgy gondolom, hogy nem idegen tőlem semmi emberi. Kár, hogy a konkrét tapasztalat mindig megcáfolja az elvont igazságot. Jobb, ha az egész emberiséget zárjuk a szívünkbe, akkor nem csalódunk. Tökéletes humanisták a marslakók, akik felmérhetetlen messzeségből, távcsövön figyelnek és szeretnek bennünket. Persze csak addig, míg nem tudják meg, mit művelünk egymással a Föl­dön. Ne is jöjjenek közelebb, mert meggyűlölnek. A művészféle, még az is, akik csak szórakoztatni akar, és játszik a szavakkal, mint ő, a marslakók távcsövével lát. Még azt sem veszi észre, mi közvetlenül mellette zajlik. Vesszőfutás számára a minden­napi élet, a maga kicsinyes konfliktusaival, véres marakodásával, alattomos húzá­saival. A valóság helyett a fantáziájára figyel, ami elvonja a figyelmét, elaltatja az éberségét. Leköti a belső hang, elrugaszkodik a valóságtól, nem érzékeli mások ér­dekeit, kapzsiságát, bosszúvágyát. Elriasztja azokat, akiket meg akar nyerni. Akiről nem vesz tudomást, azt hiszik, lenézi őket, és meggyűlölik érte. Akit meg a bizal­mába fogad, aljasul kihasználja. Lefoglalják a gondolatai, messziről látszik rajta, hogy büntetlenül ki lehet babrálni vele. Háborúban pokol az élete, a keretlegények elsőnek ezt a fajtát alázzák meg és készítik ki. Békében is könnyű zsákmánya a pin­céreknek, kabinosoknak, szerelőknek, ellenőröknek, őröknek és mindenféle ható­sági közegnek. Bárki beleköthet, fogást találhat rajta, hiszen alig védekezik. Meg akarja úszni a mindennapi életet, szórakozott, szinte elnézést kér azért, hogy létezik. Hasonlítani próbál a többi, „normális” emberhez, kerüli az ismeretlen helyzeteket, de folyton kiszúrják. Állandóan csapdába lép, melyből a saját erejéből nem tud ki­szabadulni. Ezért ha teheti, pártfogót keres. Távoli ismerősök jóindulatát vásárolja meg, emberekből álló búra alá bújik, mely megvédi a rá leselkedő veszélyektől. De híresnek és gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy lekenyerezze mindazokat, akik meg­keseríthetik az életét, és ez csak kevésnek adatik meg. 79

Next

/
Thumbnails
Contents