Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

- Nekünk itt, az államrendőrség politikai osztályán szükségünk van olyan agilis, energikus, írni tudó emberekre, mint maga. Azért, hogy elkapjuk a bujkáló fasisztákat és ártalmatlanná tegyük őket. Gondolkodjon el azon, amit mondtam, és keressen meg, minél előbb.

Komlós Jánosnak hívták a fiatal hadnagyot. A búcsúzásnál mondta meg a nevét. Nem ment vissza hozzá, örült, hogy megszabadult tőle. Elég baja volt az ügyvéddel, aki egy csoportképpel várta, melyen Bozsik feje akkora volt, mint egy gyufáé. De elég jól ismerte, és így is azonosította. Két héttel később vallomást tett a bíróságon, de nem várta meg a tárgyalás végét. Megfogadta, hogy ha lehet, soha nem teszi be önként a lábát oda, ahol igazságot osztanak. Ha megidézik, az persze más. Komlós nem volt ott a tárgyaláson, évtizedekig nem látta. Amikor újra találkozott vele, már nem a nyilasokat üldözte, hanem ő is humorista lett. Felidézte neki a beszélgetésüket, de már nem emlékezett rá. Akkoriban már nem volt büszke a múltjára.

Utólag eltűnődött azon, miért nem kapott az alkalmon, hogy a politikai rendőrség tagja lehet. Talán azért nem tudták a fasiszták ellen uszítani, mert a legszűkebb családja életben maradt. Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek nagy számban haltak meg, de értük nem tudott bosszút forralni. Hiányzott belőle a harag, ami legyőzte volna a viszolygását minden szoros fegyelmű, fegyveres testülettől. Nem akart mások életében vájkálni, hatalmat gyakorolni. Addig csak neki parancsoltak, Ukrajnában és Szerbiában. Megtanulta, hogy csak oda menjen, ahová feltétlenül szükséges. De Cinkotára sem, ha nem muszáj. Ahol kockázatot lát, mely elől nem tud kitérni, várja meg, amíg mások döntenek helyette,'ne hívja ki maga ellen sorsot. Ez az okoskodás mentette meg az életét 1944 szeptemberében, Borban, a tábor kiürítésekor, ahogy ezt leírta az Életem és egyéb ügyeim című, a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1982-ben megjelent visszaemlékezésében, melyet 1945. február végén, a Budapestre való hazatérésével fejezett be.

„Három héttel később, egy kora hajnali órán, legédesebb álmomból felrázott Cs.l., még a civil életből jó barátom, akivel az ukrajnai másfél évet is végigszolgáltam...(...)- Mi az, Pista? - kérdeztem, kidörzsölve szememből és a fülemből néhány poloskát.- Készülődj! - suttogta izgatottan. - Te is jöhetsz az első menettel! Elintéztem az őrmesterünkkel... Ötkor indulunk gyalogmenetben Magyarországra! Haza! Érted már?

A szovjet hadsereg már Bulgáriában harcolt, amikor Borból az ott nyomorgó hatezer magyar munkaszolgálatost két csoportban hazaindították. Az első menettel indultak a már másfél év óta itt kínlódó páriák, az újabban jöttek közül csak árja- párják és a sárga karszalag helyett fehéret viselni jogosult, születésükkor megkereszteltek. Feleségem nem lévén, árja-párja nem lehettem, meg sem kereszteltek, helyem tehát vitathatatlanul a bizonytalan jövőben induló második menetben volt.- Köszönöm, öregem... - feleltem Cs.l.-nek -, de ismered az elveimet. Csak oda megyek, ahova vezényelnek. Majd útnak indulok, ha parancsot kapok rá.- Őrült vagy!- Elég régen ismersz, tudhatod jól. Nem mentem veletek el fát rakodni Fasztov- ból Motovilovkába sem, emlékezz. Utólag kiderült, hogy nektek húszatoknak jó

78