Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

ahol széna és tehénlepény szaga terjeng, s ahol a román kori katedrális kapuja előtt tyúkok kóricálnak. Este kivittem őket a reptérre, és amikor egyedül maradtam, egyedül is éreztem magam. Egy hónapom volt a hazatérésig, és az a hónap reménytelenül hosszúnak tűnt. Először éreztem azt, hogy semmi keresnivalóm ott: nem volt kedvem visszatérni az üres villába. Letettem a kocsit a Kapucinusok Rambláján: gyalogoltam céltalanul a nyüzsgő utcán, sóvár tekintetű afrikai árusok tarka portékái közt, mentem, amerre vitt a lábam. Elkeveredtem a kikötőbe, jegyet vettem a drótkötélpálya felvonójára, aztán mégsem szálltam be a kabinba, mert úgy éreztem, nem viselném el a bezártságot. Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak megálltam, és ahogy végigpillantottam a széles járdán, a virág-, újság- és léggömbárusokon, a mozdulatlan élőszobrok és afrikai árusok során, a világ akváriumszerű tompasága hirtelen lehullott, és minden a helyére került. Kiáltozás és nevetés vett körül, virágillat keveredett a sülő hús és égő faszén szagával. Minden egyszerű lett, rejtett tartalom nélküli. Gyakran tévedek be templomokba, ahogy antikváriumokba, vendéglőkbe vagy öreg temetőkbe is, de egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor mentem azért, hogy kérjek. Azon az éjszakán sem akartam semmit, amikor benyitottam a Santa Maria del Mar székes- egyház dermesztő hajójába. Anyám járt az eszemben, a nagyanyáim és a lányaim: engedtem a lelkifurdaláshoz hasonló érzésnek, gyertyát gyújtottam, beültem egy padba. Amikor kiléptem, a szél már nem fújt, de a levegő hűvös volt. Éjfél körül járhatott, és semmi nem utalt rá, de tudtam, fél óra múlva üresek az utcák. „Ma már nem megyek haza. Keresek egy olcsó szobát.” Összehúztam a mellemen a kabátot, befordultam a gótikus negyed egyik sikátorába, ahol rátaláltam Katharinára.

A férfi fiatal volt, fekete bőrdzsekiben, csíkos kötött sapkáját a homlokába húzta. Nem rohant, de azért szedte a lábát, ahogy bekanyarodtam a sarkon szinte átesett rajtam. Rám mosolygott: a fogsora kéken villogott, akár a szeme fehérje. Abesszin lehet, gondoltam, a bőre inkább szürke, mint fekete. Ahogy visszapillantott, a csontos, hosszú arc ismerősnek tűnt, aztán rájöttem, hogy kire emlékeztet: azokra a csontos, hosszú arcú, szürke bőrű fiatal négerekre, akiket életemben valaha láttam. Személyleírást a kórházban adtam a rendőröknek, reggel az őrsön is kikérdeztek: estére már a fogdában ült. Azután fülelték le, hogy a Raval negyed egy kopottnak tűnő kis boltjában megpróbált túladni az ékszereken. A sanyarú ábrázatú öreg, egy nagy ötvös- és ékszerészdinasztia utolsó ivadéka, megdermedt, amikor a három karkötőt és a tizenhét gyűrűt a pult üvegére öntötte a barna papírzacskóból, amibe rendesen péksüteményt csomagolnak.

Azt hittem, Rettenetes Iván koronaékszereit látom. Tökéletes volt az illúzió.

Amikor ékszerészlupéjával megvizsgálta a bizánci köveket, és kimondta az összeget, amit méltányosnak gondolt, a fiatal férfi felháborodásában cifra kusita átko- zódásba kezdett, és előrántott egy Smith & Wesson zsebkést, amelynek borotvaéles pengéjén később megtalálták Katharina vérét. Az öreg férfi volt a talpán, konkvisztádor ősök oroszlánszíve dobogott a mellében, a pult alá nyúlt, elővett és a rabló arcába nyomott egy rozsdás, dupla csövű fustélyt, és felszólította, hogy hordja el az irháját.

12