Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

Sosem láttam tökéletesebb munkát, mondta, amikor később felkerestem a boltjában. És haszontalanabbat sem. Mintha valaki Lysimachus aranyakat hamisítana agyagból. Egy görög császár gyűrűi és az a dühös afrikai suhanc. Valószínűtlen az egész. Ezért hívtam a fakabátokat.

Katharina magával vitte a titkát. Rokonairól, barátairól nem tudtak, lakcímét nem ismerték, személyazonosításra alkalmas okmány nem volt nála. A sikátor koszos földjén szétszóródott holmiját én kapkodtam össze, mielőtt a mentő után siettem a Szent Kereszt és Szent Pál Kórházba. A táskájában csupa olyan apróságot találtak, ami bármelyik nő táskájában lehet. Rúzsok, körömlakkok a bíbor és ciklámen árnyalataiban, egy japán lakkdoboz púdertartó, legyezők, tabletták, szemcsep- pek. Egy pakli megbontott, szűrődén Camel. Egy hosszú csont szipka, két-három öngyújtó. Használt papírzsebkendők dögivei. Nem az orrát fújta beléjük: mindegyik rúzstól vöröslött, elkent szemfestéktől feketéllett. A három szemüveg, a szemöldökceruzák és a piperetükör felébresztette a gyanúmat. Meg a töltőtoll, amivel egy vaskos zsebnaptár lapjaira jegyeztek zöld tintával apró geometriai jeleket.

Tudtam, hogy bármi lesz is, nem tudok mit kezdeni a válasszal, mégis megkérdeztem a kórházi főorvostól, aki a boncolás eredményéről tájékoztatott:

Látott?

Semmi nem utal az ellenkezőjére, felelte óvatosan a doktor.

Szembesítésre nem volt szükség, a kötött sapkás férfi mindent bevallott. Ugyanabban a barna papírzacskóban, amiben eladásra kínálta, megtalálták nála az ékszereket is. A vallomásából kiderült, hogy miután lefeszegette róluk a gyűrűket, Katharina ujjait a Kolumbusz sétányról egyesével a kikötő koszos vizébe dobálta.

A hatóságok igyekeztek rábeszélni, hogy vállaljam a nem létező rokonságot. Már a kórházban elkezdődött, később a rendőrségen úgy tették elém a tárgyait, mintha én volnék az egyetlen, aki jogot formálhat rájuk. A rokonságot tagadtam, de elismertem a barátságot. Két héttel később a város költségén hamvasztották, majd a hamvakat kiadták nekem. Miután biztosítottam róla, hogy az elhunyt csakis keresztény lehetett, a vízipóló-kedvelő plébános készségesen segített, hogy megfelelő helyet találjunk az urnának. Az autóját is felajánlotta, sőt ő vezetett, amikor elindultunk, hogy valamelyik eldugott falu sírkertjében helyezzük el.

Merre megyünk, kérdezte.

Mindegy, feleltem. A hegyekbe. Bármelyik elhagyott falu megfelel.

Úgy felvillanyozta az a kevés, amit Katharináról elmondtam neki, hogy majd kibújt a bőréből. Szerszámokkal csörömpölt, cementet és gipszet rakott a csomagtartóba, sonkát, kolbászt, kenyeret, egy kosár narancsot és egy üveg ásványvizet a hátsó ülésre. Még el sem indultunk, máris a fékre taposott, kivágta az ajtót, visszarohant a házba, és egy messzelátóval tért vissza.

Az Úr segít, de jó néven veszi, ha segítünk neki, hogy segíthessen. Ha másra nem jó, megfigyeljük vele a sasokat.

A lelkesedése rám is átragadt. Már-már én is azt éreztem, hogy nem temetési szertartásra készülünk, hanem egy szentet adunk vissza a földnek és az égnek, a végzet teljesedik be rajtunk, valami véget ér, más kezdődik, és ez nagyon jó, de mégis fáj. Ahogy közeledtek a hegyek, tudtam, hogy ami dolgom lehetett itt, azt most be- végzem azzal a locsogó, barátságos pappal, hogy aztán majd üresnek érezzem magam, míg más dolgaim nem támadnak máshol.

13