Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
körül, mielőtt a seggrepacsiig jutottunk volna, valaki észrevette, hogy napok óta először elült a szél. Elhúztuk a kirakatüvegeket, kirajzottunk a holdfényes kertbe, megcsöndesülve nyúltunk el a füvön. Valaki részegen szavalt: „Itt, a virágok között egy flaska borral, / Szívbéli barát híján, magamban iszom. / Poharam emelem a fénylő holdra - légy a társam, / Árnyékomhoz fordulva hárman így vagyunk...” Éjfél volt, amikor az orromra húztam a lepedőt. Egy, kettő, három, négy... A San Juan Bautista plébániatemplom órája az egészeket ütötte: ...öt... hat... hét... A bronz barna baritonja komoran reszketett az éjszakai falu felett, mint egy sóhaj, ami ősi emlékeket visszhangoz: ...tíz... tizenegy... tizenkettő... Amikor felébredtem, már sütött a nap. Felkeltem, kiültem a teraszra. Korán volt, mégis tisztának éreztem a fejem. A többiek nem mutatkoztak, csönd vett körül: mintha hirtelen ismét magamra maradtam volna. Ücsörögtem, messzelátóval kezdtem pásztázni a tájat, a sziklás domboldalt, a síkot, az öböl karéján sorjázó, kihalt szállodákat. A kikötővel szemben egy óriási teherhajó vesztegelt a nyílt vízen: az Oslo. Figyeltem a halott fedélzetet, az ég színével együtt változó vizet. Időnként petárda csattant, ostorként vágott végig a tájon, és olyankor könnyű, áttetsző füstfel- legek, seregélycsapatok emelkedtek az olajligetek ezüstösen hullámzó szőnyegei fölé. Szabad szemmel olyan volt, mintha fátylakat hurcolna a szél, de a messzelátó üvegén még a madarak barnás pöttyözetét is kivehettem. Az egyik csapat a villa felé kanyarodott, a fejem fölött húzott el. A sok száz szárny surrogása úgy hangzott, mint mikor futó zápor veri a poros földutat. Felálltam, a terasz kőkorlátjának támaszkodva bámultam a hajót, a tengert, az olajligeteket, és hirtelen az az érzésem támadt, hogy semmi sem véletlen, hogy minden mindennel összefügg, minden jelentéktelennek tűnő mozzanat jelentőséggel bír: a seregélyek surrogása, a jód színű vízen veszteglő hajó, a paratölgy lombja alatt felejtett kétkerekű olajbogyó-szüretelő kordé... Erős szél fújt, hátam mögött meghitten lötyögött a medencében a víz, és a kertben úgy ropogtak a pálmalevelek, mint mikor sietős kezek kotorásznak papírzacskó mélyén. Egy percig tartott, aztán a biztonság és összetartozás érzése elmúlt, a világ ismét részeire hullott. Az öböl egyszerűen öböl volt - víz, felhők és fény -, az Oslo láthatatlanul fordult a horgonyán, vasgyomrában nehéz olajszag, búgó csövek, másnapos matrózok, a seregélyek felhői leereszkedtek az olajligetekre, felhőlovasok nyargaltak az égen, petárda csattant, a madárcsapatok fellibbentek, szétterültek, aláhullottak, majd mintha szél kapna alájuk, felemelkedtek megint, az Oslo orra délnek, Empuria felé mutatott. Hátat fordítottam a tengernek, bementem a konyhába. Elmosogattam, eltakarítottam az esti tatárdúlás nyomait, megterítettem a reggelihez. Leültem a konyhaasztal sarkához, de nem tudtam veszteg maradni. Kenyeret szeltem, vizet forraltam a kávéhoz, kivittem a szemetet, és mire a többiek előszivárogtak, eldöntöttem, hogy elfelejtem Katharinát. Megreggeliztünk, és mert a gépük délután indult, elautóztunk egy közeli kisvárosba, ahová magam akartam elkalauzolni őket, mert szeretem a hajdani őrgrófi központ ódon hangulatát, a szamárhát íves hidat, a városfal alatti kerteket, melyekben ma is működnek a középkori öntözőművek, és szeretek ücsörögni a kicsiny főtéren, 11
