Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
Dél tájban egy kiszáradt patak sziklaszigetén végre meglelni véltük, amit kerestünk. Festői, romos falu volt. Úgy magasodott fölénk a szikkadt meder irdatlan kavicsai közül, mint valami kopott, kicsinyített parasztvár. Egyetlen lélek sem lakta. Ez a te falud, mondta a kedvesem, és úgy pillantott végig az egymás fölé tornyosuló, napsütött kőfalakon, mint egy várúrnő. Kutya legyek, ha nem itt volt gyerek a te Katharinád. Talán igaza volt, talán nem: a megérzését semmi sem bizonyította és semmi sem cáfolta. A következő télen ismét több hónapon át dolgoztam a villában, és amikor meglátogattak a barátaim, nekik is meg akartam mutatni a falut, ám hiába barangoltuk be a völgyeket, hiába autóztunk keresztül-kasul az olajligetek és égett paratölgyesek közt kanyargó poros földutakon, az elhagyatottságában is elbűvölő települést nem találtuk meg. A barátok elnézően mosolyogtak, nem értették, miért vagyok feldúlt. Nem történt semmi, eltévesztetted az utat, gyönyörű helyeken jártunk így is, vigasztaltak, aztán elautóztak a hegyen át Cadaquésbe sült halat enni, és Figuerasba, hogy megcsodálják Salvador Dali gigantikus tojásait. Engem megbolondított a dolog. Miután a barátok elutaztak, napokat szántam rá, hogy felkutassam a lakatlan falut. Hajnalban keltem, reggel ötkor már dolgoztam, kora délután pedig kocsiba ültem, újra és újra nekivágtam, megpróbáltam felidézni, merre mentünk egy évvel korábban. A Sant Quirze de Colera baljós kolostoránál borjú nagyságú pásztorkutyák szegődtek a nyomomba, némán kísértek a kopott irhájú völgyeken. Requesens vára alatt rám rontott egy fekete bundájú Al- béres-i bika; szerencsére borjú volt, játékos kedvű kamasz, ijedt ordításomra visszariadt. Düledező olajbogyó sajtolok, elfeledett hegyi kápolnák, naptól langyosuk, súlyos dolmenek sorát hagytam magam mögött, ám hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítésem. Kihalt települést többet is találtam - akadt köztük festői is, hegyipatak csonttá szikkadt kőágya fölé magasodó római hidakkal -, de Katharina Bianca Alba faluját nem leltem meg. Nem adtam fel. A következő évben megvásároltam Barcelonában a Mapa topográ- fic de Catalunya nyolcas számú, abrosznyi szelvényét, melyen minden völgy, kút, ér és forrás, kiszáradt patakmeder, kőhíd, hegyi ösvény, vár- és kolostorrom, barlangbejárat, valamint az összes élő és holt település fel van tüntetve. „Lehet, hogy őt nem tudom megtalálni. Lehet, hogy rég meghalt. De a faluját felkutatom, ha addig élek is.” Újabb év telt el. Február közepe volt, egy hónapja érkeztem a villába. Minden úgy ment, mint máskor: kitárt ablakok mellett dolgoztam, hétágra sütött a nap, a tenger és az ég felváltva volt kék, rózsaszín és okkersárga, a kertben mandula virágzott, érett narancsok himbálóztak az ágakon. Aztán befutott egy kisebb társaság, öten-hatan, mind a barátaim. Örültem nekik, a magányos hetek után élveztem, hogy emberek vesznek körül, élettel telik meg a ház. Félretettem a munkát. Sokat csavarogtunk. Sangríát vedeltünk és dominóztunk Cadaqués néptelen öblében, ahol a széklábak mélyen süppednek a part homokjába, és ahol kóbor kutyák heverésztek körülöttünk. A Creus-fok pokoli szikláin majdnem elvéreztünk, Puerto de la Selva néptelen halászkikötőjében potom pénzért faltuk a kagylót és az apró sült halat. Port Lligat öblében kavicsokat gyűjtögettünk, szundikáló macskák közt sütkéreztünk Dali tengeri udvarházának meszelt falai alatt. Az utolsó este is emlékezetesre sikerült: felbontottunk pár üveg vén jerezt, bolond társasjátékokat játszottunk, nagyokat röhögtünk, szerencsére úgy tizenegy 10
