Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

földjére léptek. így kötöttünk ki a mostohaanyám falujában, a Pireneusok keleti lábánál, félóra járásra a tengertől.

Elvigyorodott. Ijesztő volt. Ijesztő, ha egy idős, vak asszony teli szájjal vigyorog a szemüvege mögül.

Kitalálod, kérdezte, mi volt a sors tréfája?

Szódavízárus lett, vágtam rá tréfából.

Ördögöd van, mondta meglepetten. Szikvíztöltő üzemet nyitott, jól is ment nekünk, amíg jól ment nekünk. Nem volt rossz asszony az én katalán mostohám. Ötéves lehettem, amikor belehalt a szülésbe. Talán félt volna egyedül, mert az öcsémet is magával vitte.

A találkozót rég lekéstem, Katharina története pedig egyre jobban érdekelt. Rendeltem egy pohár sört, ő pedig tovább mesélt. Férfiakról, akiket sosem látott, ezért százszor jobban ismerte őket, mint azok őt. Beszélt a vakságáról is. Nem született vakon: tizenévesen veszítette el a látását. Az orvosok nem tudtak rájönni, miért.

Kuruzslók, mondta megvetően. Annyit sem tudnak az emberről, mint én.

Elmesélte, hogy amikor gyerek volt, sokszor kóboroltak az apjával a hegyekben, a Holt asszony csúcsához meg Szent Eulália sziklájához, és olyankor gyakran láttak kígyókat is. Sárga és fekete kígyókat, kicsiket és nagyokat. Ha levedlett kígyóbőrre akadtak, az apja gondosan összehajtogatta, a hátizsákjába rakta a bőrt. Kígyóleber- nyeg. Úgy hívta, mert úgy hívták a székely falujában is. Ha kettesben barangoltak a hegyekben a dolmenek között, ha eltekeregtek Requesens váráig, mindig magyarul beszéltek. Az apja soha nem tett le róla, hogy egyszer hazatérjen a saját hegyei közé, a Hargitába.

Nekem is volt kígyóm, mondta Katharina. Tizenhárom lehettem. Vagy annyi sem. Az apám adta a kezembe.

Elhallgatott, aztán mégis folytatta.

Persze, sose jutott haza, mondta. A két kezemmel ráncigáltam bele a koporsójába. Akkorra már szinte lakatlanná lett a falu. Öten álltuk körül a holttestét. Négy öregasszony meg én. A vak lány. La chica ciega.

Felém fordult, levette a szemüvegét.

Azt mondjátok ránk, világtalanok. Pedig ti vagytok a világtalanok. Szivárványról meg alkonyról áradoztok, miközben nem látjátok, ami az orrotok előtt van.

Mutatóujjával megkocogtatta a halántékát.

Ne félj, én emlékszem. Itt van minden a fejemben. Tudod te, milyen gyönyörű egy bogáncs? Egy tojás? A fakéreg? Egy darab kő? A hamu? Hetven éve láttam utoljára, én mégis tudom. És tudtam kislányként is. Neked mi van a fejedben? Ti a látványtól nem látjátok a világot.

Amikor a jóstehetsége felől kérdeztem, legyintett.

Lófing, mondta. Bolhaszar. Ennyit sem ér. Mutatóujja hegyével megpattintotta hüvelykje körmét. Az anyám. Ő tudott valamit. Még a szeme sem zavarta a látásban. Nálam nem kiszámítható. Lényegtelen dolgok fényképszerűén jelennek meg, fontosak homályban maradnak. Különben sem látni nehéz. Értelmezni. Az a nehéz. Megfejteni a látottakat. Mikor a jelenben sem igazodunk el. Látni sokan tudnak. Mindig is így volt ez. Jósdák voltak és lesznek. Az anyám kivételes volt. Pontosan tudta, mit lát, és miért azt látja, amit lát. Én nem tudok semmit.... Tudod, most mi

5