Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

bosszant, kérdezte hirtelen. Hogy hogy kerülnek a gyűrűim ahhoz a fekete ördögfiókához.

Mielőtt elváltunk volna, felajánlottam, hogy találkozzunk ismét.

Minek erőltetni, ingatta a fejét. Meg van írva. Barcelonában találkozunk, aztán meghalok. A számlát kifizetheted. Megmentettem az életedet.

Úgy mondta, mintha azt mondaná: hűvös van.

Az életemet?

Bólintott. Nem hiszel nekem?

Hát nem.

Nem baj, mondta tárgyilagosan. Nem azért tettem, hogy hálás legyél. Úgyis csak azok hisznek, akikért semmit sem tehetünk.

Csalódott voltam, de a pimaszsága felderített. Nem vagyok babonás, sőt inkább kétkedőnek hiszem magam, de az anyagelvűséget a fantáziátlanság egyik megnyilatkozási formájának tartom: nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek.

És hogyan haltam volna meg? Elütött volna egy csuklós busz?

Megrökönyödött. Mit tudom én, felelte. Nem vagyok az őrangyalod.

De mégis, erősködtem, mi történt volna? Belém vág a villám?

Vak szemével elgondolkodva nézett rám a szemüvege mögül.

Nem tudom, mondta. De amikor felökleltél, egy állatot láttam. Mint egy hegy, akkora volt. Te meg a lábai előtt feküdtél. Holtan.

Elgázolt volna egy elefánt?

Megvonta a vállát, és olyan végérvényesen legyintett, mint aki az egész ügyet örökre elhessenti magától. Az utcán álltunk, amikor búcsúzóul még egyszer elkápráztatott megdöbbentő tudása egy hasznavehetetlen sziporkájával.

Az holtbiztos, mondta, hogy az a te hastáncosnőd Springfield puskával lő. A férfi szeme közé céloz, és mielőtt meghúzza a ravaszt, azt suttogja: „To Big Bear from Baby Bear.”

Katharina Biancát akkor sem felejtettem volna el, ha soha többé nem találkozunk, és akkor sem, ha Barbara nagynéném íróasztalának felső fiókjában nem hever egy ezüst cigarettatárca, benne a vésettel: To Baby Bear from Big Bear, Khartoum, 1939. VII. 5. Ugyanis öt perccel az után, hogy elváltam tőle, megcsörrent a telefonom, és amikor beleszóltam, egy jó barát hangját hallottam.

Élsz?

Miért ne, kérdeztem vissza.

Hogy miért? Mert egy brontoszaurusz poloskává lapította a kocsidat. Rosinante halott. Kész, vége. Rázuhant egy harminc tonnás toronydaru.

Rosinante harminchárom éves volt. Citroen. Avignoni sárga. A nevével együtt vettem meg egy öreg könyvkötőtől, aki az első és addigi egyetlen tulajdonosa volt, és aki könnyes szemmel simogatta hol a lámpáit, hol a sárhányóját, amikor aláírtuk a szerződést. Ez lehetett az egyik oka, hogy én sem úgy gondoltam rá, mint egy acélból, vaslemezekből, fémcsövekből és csavarokból épített tárgyra, hanem mint egy idős háziállatra.

Rosinante megsérült, kérdeztem ostobán.

6