Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

Búcsúzni készültem, amikor határozott mozdulattal a kezemért nyúlt. A bőre meleg volt, puha és száraz. Vajon hány kezet érintettek az ujjai, jutott eszembe. Hányféle bőrt tapintottak? Olyan emberekét, akik rég meghaltak, akikből mára nem maradt semmi, csak csontok és fogak. Ahogy a két tenyere közt tartotta az enyémet, megláttam az igazi tekintetét. Nem azt, ami a látókban viszolygást kelt, hanem azt, amivel a jövőt érzékeli.

Egy hastáncosnőt látok a közeledben, mondta. Vigyázz vele. Kemény nő. Soha ne adj fegyvert a kezébe.

Ez talált. Barbara, apai nagyapám testvérnénje nyolcvan fölött is büszke volt a vékony lábára, karcsú derekára. Hozzájuk sem nyúltam, ott lógtak még a lakása falain a berámázott, poros fényképek. Testhez simuló selyemruhákban pózol. Csizmás fél lába egy krokodil hátán, könyökhajlatában tört csövű puska. Szállodák, autók, tengerparti strandok, hosszú szopókás cigaretták, kaszinók. Barbara a sivatagban, fekete luxuskocsi sárvédőjén kiterülve. A tevék csak díszlet, messze a háttérben. Nem hiszem, hogy a tevék egy fikarcnyit is érdekelték volna. Piknik a homokos tengerparton. Felhőtlenül boldognak látszik Afrika ege alatt. Mindenki boldognak látszik. A lencsébe mosolygó, gondtalan lányok, a fehér kalapos, magabiztos férfiak. Akkor, ott, mindenki mosolygott. Csak a pálmafák kókadoztak. Szudán angol katonai parancsnoka volt a szeretője. Barbara ugyanazzal a puskával durrantotta szét a koponyáját, amelyikkel oroszlánokra lődözött. Úgy tudtam, vadászbaleset volt.

A nagyapám nővére volt, mondtam. Fél éve...

Ne mondd, hogy halott, vágott a szavamba. Elment, elköltözött, eltávozott. Mindig ezt fújjátok. Nem érted, hogy ennek semmi jelentősége? Az a nő veszélyes. Hideg, mint a hüllő. Nem szeret senkit. Talán a kutyákat.

Megint talált: Barbara imádta a kutyákat. Én az embert nem tudom sajnálni, mondogatta gyerekkoromban, de egy szenvedő kutyáért a szívem szakad. Mégse fogadott be soha egyetlen kivert kutyát sem.

Látok egy kígyót is, mondta Katharina, és mindent látó, vak szemét úgy meregette, mint aki valamire gyanakszik.

Miféle kígyókat?

Alig tudtam kinyögni a kérdést. Jó okom volt rá, hogy utáljam a kígyókat.

Jó nagyok, mondta. De rád nézve nem veszélyesek.

Megszólalni sem tudtam, de nem is érdekelte a válaszom: mondta a magáét.

A kígyó jó. Az a történet, amiben nincs legalább egy kígyó, az semmit sem ér.

Elengedte a kezemet, és egyetlen pontos mozdulattal a villája után nyúlt.

Ne nyavalyogj, mondta. Utálom, ha egy férfi nyavalyog. Visszajön. Látom. Valamit elmesél neked, amitől megkönnyebbülsz.

Nem jön, feleltem türelmesen. Eddig visszajött, de most nem jön. Bánatában megszakadt a szíve.

Nem tudok rá jobb szót: felnyerített. Marhaság, mondta. Az ember szíve nem szakad meg a bánatban. Az ember szíve a bánatban megkeményszik. Tudom, mert spanyol vagyok. És a spanyolok értenek a halálhoz.

Olyan ügyesen szeletelte és tűzte villájára a süteményt, hogy az jutott eszembe, talán mégis becsapás a vaksága. Egyetlen morzsa sem hullott az asztalra. Amikor végzett, a villát szertartásosan keresztbe fektette az üres tányéron, és a szalvétával megtapogatta a száját.

3