Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Katharina Bianca Alba, a vak jósnő A maharáni-gyűrűiért késelték meg Barcelona gótikus negyedének egyik sikátorában, valamivel éjfél után. Gyilkosa kíméletlen volt, a két hüvelyk kivételével minden ujját levágta a kezéről. Amikor rátaláltam, még élt: hátával a falnak dőlve ült a macs- kakövön, ujjatlan keze az ölében. Ha a táskája tartalma nincs szétszórva körülötte, azt gondolhattam volna, pihenni húzódott a fal tövébe, mert mosolygott. Tíz lépéssel odébb, a sikátor sarkán néhány fiatal hangoskodott, mellettük egy raszta hajú férfi guggolt a fal tövében, és apró adagokban, megfontoltan hányt maga elé. A rohamkocsi gyorsan érkezett, távol állt meg, nem tudott közelebb férkőzni a szűk falak között. A hatalmas test nehéz volt, mint az ólom, négyen alig bírtuk hordágyra emelni. Azt hihetném, hogy felismert, mert amikor a mentőbe toltuk, magyarul suttogta: „A kurva életbe, miért nem érkeztél hamarabb? Úgy ötven évvel.” Életemben másodszor találkoztam vele. Méltóságot sugárzó jelenség volt, ilyennek képzelem Caesar és Marcus Aurelius Rómájának nagyasszonyait, Vesta papnőit, a Jó istennő aventinusi misztériumainak igazgatónőit. Egy koszos budai utcában találkoztunk először. Éltem ínségesebb hónapokat is, mégis azt mondom, életem legnyomasztóbb időszaka volt, amikor apai nagyapám nővérének galambszar szagú lakásában vertem tanyát. Barbara nagyné- ném fél éve halt meg, kilencvenkét éves korában. Mesélhetnék róla - lenne mit, hastáncosnő volt Egyiptomban és Szudánban -, de ez nem az ő története. Akkoriban újságíróként kerestem a kenyerem. Nem voltam jó a szakmában: éjszaka szerettem élni, estére támadtam fel, reggel képtelen voltam kivergődni az ágyból. Örökké rohantam, mégis mindenhonnan elkéstem. Ezt még elnézték volna a főnökeim, mert amit kiadtam a kezemből, az jobb volt, mint tűrhető. Ami megbocsáthatatlannak bizonyult, hogy egyáltalán nem érdekelt az, amit csináltam. Nem érdekelt a lap, a rovatom, nem érdekeltek a hírek, és ritka kivételektől eltekintve rettentően untattak a riportalanyaim. Késő délelőttre járt, aznap is valami fontosnak vélt ügyben rohantam valahová, és ahogy a nyirokszagú kapualjból kirobbantam a napsütött utcára, majdnem keresztülestem rajta. Olyan dermesztőén nézett, hogy mentegetőzni is elfelejtettem. Katharina Bianca Alba vagyok, mondta, amikor a csönd már kényelmetlenül hosszúra nyúlt. Hova rohan? Nem olyan sürgős az a beszélgetés. Jegyezze meg, soha semmi nem olyan sürgős. A hangja mély volt és reszelős, mintha egész életében kemény fizikai munkát végző férfiakat egzecíroztatott volna. Nyár közepe volt, mégis rőt színű bundát és malomkerék nagyságú, fekete kalapot viselt. Lehetett volna hatvanöt éves is, később tőle magától tudtam meg, hogy nyolcvan is elmúlt. A kortalan asszonyok arisztokratikus közvetlenségével beszélt. Ne lógassa az orrát, mondta, mielőtt bármit kinyöghettem volna. Mit lógatja? Vissza fog magához térni. 1
