Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
A halottak nem jönnek vissza, morogtam, és csodálkoztam, hogy nem csodálkozom. Nem jött zavarba. Azt hiszem, soha, semmitől nem jött zavarba. Ki mondta, kérdezte hitetlenkedve. Ki mondta, hogy nem jönnek vissza? Bosszantott is, meg is könnyebbültem: azt hittem, szélhámos, ügyes jövendőmondó. Mentem volna a dolgomra, de megérintette a könyökömet. Átkísérne a túlsó oldalra? Akkor értettem meg, hogy mi olyan dermesztő a nézésében. Miért nem hord botot, kérdeztem tőle a kávézóban, ahová nem hagyta magát vezetni. Nyilvánvaló volt, hogy az út minden centiméterét ismeri, határozottan lépdelt, tétovázás nélkül taszította be az Alhambra üvegajtaját, és ugyanazzal a biztonsággal választott asztalt is. A bundát nem vette le, csak a kalapot helyezte el gondosan az egyik szomszédos székre. Amiért maga sem megy el logopédushoz, válaszolta a pöszeségemre utalva. Nem érzem szükségét. Állát felszegve tartotta, olyan volt, mintha a szemembe nézne. Néha látom a jövőt, mondta. Nem mindig azt, és nem mindig akkor, amikor szeretném, de ha látom, mindig igaznak bizonyul. Vissza fog térni magához. Felbosszantott a makacs értetlensége. Meghalt, mondtam ingerülten. Aki megölte magát, az bajosan tér vissza. Nem vitatkozott, de úgy legyintett rám, hogy jobb lett volna, ha vitatkozik. Ahogy a kézitáskája után nyúlt, vaskos ujjain szultáni gyűrűk villantak a félhomályban. A számomra azonosíthatatlan hüllő zöldessárga bőréből készült táska akkora volt, mint egy kisbőrönd, mégsem kotorászott benne. Ugyanazzal a mozdulattal vette elő és biggyesztette kardinális orrára a drótkeretes pápaszemet. Nem sötét szemüveg volt, hanem átlátszó üveg. Ne meregesse a szemét, szólt rám. Illúzió. Én nem lehetek hiú? Felsorolná, kérem, mi a süteménykínálat? De ne az étlapból olvassa. Nem érdekelnek a fantázianevek. Azt mondja, mit lát a hűtőpultban. Figyelmesen hallgatta a felsorolásomat, végül konyakot, feketét és krémest rendelt. Amióta ide jár, mindig ugyanazt kéri, nézett rám kétségbeesetten a felszolgálónő. Örökké ugyanazt. Feketét, konyakot, krémest. De akkor miért csináltat leltárt a süteményes pultban? Azért, angyalom, emelte fel a kezét Katharina Bianca, és ujjain tiszteletet paran- csolón villogtak a drágakövek, mert a kávét, a konyakot és a krémest szeretem. De legalább annyira szeretem a választékot is. Más az íze, ha tudom, mi mindent kérhettem volna még. Amikor a felszolgálónő az asztalra csikordította a rendelést, tökéletes biztonsággal nyúlt a hasas pohár után. Fölemelte, élvezettel beleszimatolt, majd az egészet beledűtötte a kávéba. A gyűrűimet nézi? Valóban az ezüstbe ágyazott, mély tüzű köveket bámultam. Nem értek hozzá, mondtam, biztos egy vagyonba kerültek. Felnevetett. Üveg mind, mondta. Cseh üveg. Egy vagyont fizettem érte, hogy úgy nézzenek ki, mintha egy vagyont érnének. 2
