Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

möm pillanatait beárnyékolta a gyász, az a tudat, immár senkim sem maradt a férjemen kívül, akit szenvedélyes szerelemmel szerettem. Ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy nemsokára felbukkan az életemben egy ördögi figura, Tabi László.

Úgy került hozzánk, hogy apróhirdetést adtunk fel a férjemmel, albérlőt kerestünk. Baross utcai négyszobás lakásunk túl nagy volt kettőnknek, azután, hogy a szüleim meghaltak. Meg aztán attól is tartottunk, hogy a lakáshiány miatt, ha nem veszünk oda lakót, legalább átmenetileg, kiigénylik valamelyik szobánkat. (Megjegyzendő, hogy ez akkor még nem volt általánosan elterjedt, hivatalos eljárás, úgy, mint az ötvenes években, de ezt a fejleményt már akkor sem lehetett kizárni.)

Tabi nemrég jött vissza Budapestre, szerencsésen túlélte a szerbiai munkaszolgálatot. Ő jelentkezett hozzánk albérlőnek 1945. szeptember végén, miután olvasta az apróhirdetésünket. Egyedülálló, harmincöt éves férfiként azonnal szemet vetett rám, és minden eszközt bevetett, hogy kihasználva tapasztalatlanságomat, elcsábítson. Gátlástalan, mohó vágyai kielégítésének sajnos kedveztek a körülmények, ugyanis az én imádott férjem súlyosan betegen tért vissza a deportálásból (végül Buchenwaldban szabadult fel), és az ő ápolása minden erőmet igénybe vette. Fodor Miklós július első napjaiban tántorgott haza, hetekig tartó kórházi ápolás után, melyben egy, az amerikai megszállási övezetben lévő, a volt deportáltakat gyógyító kórházban részesült. Annak ellenére, hogy az orvosai mindent megtettek érte, megoperálták és a legjobb gyógyszereket kapta, csodát nem tehettek vele. Hordágyon küldték vissza Budapestre egy egészségügyi vonattal, olyan állapotban, hogy a szó szoros értelmében már csak hálni járt belé a lélek. Önfeláldozásomnak, törődésemnek volt köszönhető, hogy lassanként erőre kapott, bár a kardiológus orvos megmondta, hogy a koncentrációs tábor tönkretette a szívét, és a lehető legnagyobb kíméletre szorul. A házastársi szeretet és az ő elszánt élni akarása végül meghozta a gyümölcsét: 1945 őszén, lassan és óvatosan, de már dolgozni kezdett. Tárgyalásokra nem járhatott, de ügyiratokat készített otthoni irodájában, szakmai tanácsokkal látta el kollégáit, akik nagyra értékelték tapasztalatát, szaktudását.

Tabi látta, mennyire kimerít a férjem gondozása, és az érte érzett aggodalom. Megviselt, hogy egyetlen éjszakát sem tudok nyugodtan eltölteni mellette. Csinos fiatal nő voltam (azon a nyáron múltam huszonöt éves), aki a nácik gaztettei miatt betegen kapta vissza a férjét. Albérlőnk felismerte, mekkora szenvedést okoz nekem, hogy beláthatatlan ideig nem kaphatom meg azokat a testi örömöket, melyek jogosan járnának nekem. Úgy tett, mintha együtt érezne velem, de eközben azon járt az esze, miként használja ki gyengeségemet. Kereste az alkalmat, hogy behálózzon, és alantas vágyainak martalékává tegyen. Egy alkalommal, mikor éjjel kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a férjem gyógyszerét, utánam lopakodott, s rávett arra, hogy igyák meg vele konyakot. (Megjegyzendő, hogy ő egyébként nem fogyaszt alkoholt, de tudta, hogy szükség lesz rá az ellenállásom megtöréséhez.) Beadtam férjemnek az orvosságot, majd mikor láttam, hogy elaludt, visszatértem a konyhába. Tabi arcára sátáni mosoly ült ki. Töltött, és megittam az alkoholos italt. Bár ne tettem volna! Lehet, hogy előzőleg kevert valami kábító port is a poharamba, legalábbis úgy éreztem. Szédülni kezdtem, heves szívdobogásom támadt. Éjjel fél kettő volt! A lábam remegett, alig tudtam tartani magam. Féltem, hogy nyomban összecsuklok. Ekkor a csábítóm mellém lépett, átkarolt, úgy tett, mint akinek nincs semmiféle hátsó szándéka, csak megvigasztal, és erőt önt belém. Tűrtem, hogy bevezessen a

69