Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 18.)
Újraolvastam néhányszor az emlékezetem feneketlen szakadékából kimenekített levelecskét. Játszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha eleget tehetek a meghívásnak és bemehetek a Hölgy palotájába. Karcsú, fehér agarak egy tarka szőnyegen. A háttérben zongora. Valószínűnek látszott, hogy ez lenne a legalkalmasabb kerete egy olyan novellának, amit a tolmácsnőnek szánva írok. „De nem most!” - csettintettem a levegőbe, és szokatlanul katonásan szedtem össze úti holmimat. Magyarán: mindent begyűrtem a bőröndömbe, oldaltáskámba s majd, ha lesz idő, újrarendezem holmimat. lfjabbik kísérőnk kopogott be az imént, és nagyon udvarias és nagyon orosz nyelven tájékoztatott, hogy indulásra készen várnak a többiek. Nem akartam őket várakoztatni. Kiléptem szállodai szobám ajtaján, kezet nyújtottam az ifjúnak, és még azt is terveztem, hogy megkérdezem végre: ő Penkó, vagy ő Nikifor, de úgy elsietett, mintha üldözték volna. A kocsiban ülők úgy fogadtak, mintha egy perce távoztam volna közülük, holott én végtelenbe nyúló beszámolókat vártam és magam is hosszan akartam tájékoztatást adni az esendőségemmel történtekről. Sem erre, sem arra nem volt mód, mert a gyapjas sofőr és a tolmácsnő azzal foglalkozott, hogy a karóráját leste. Nemcsak a sajátjukat, egymásét is nézegették s izgatott megjegyzéseket fűztek a látottakhoz. Úgy festett, mintha versenyfutók teljesítményét figyelnék s rögzítenék a beérkezési időt. És valóban, egyszer csak „befutott” a versenyző, mert egymásra nevettek és attól kezdve nem nézték az óráikat, meg nem is beszélgettek egymással. Zászlóval díszített ház előtt álltunk meg s oda mindkét érintett bement. Előbb kórháznak véltem az intézményt, ámbár nehéz mozgású, beteg kinézetű ember egy sem volt látható a ház előtti térségben. Inkább sietős emberek pattantak elő gyorsan fékező autókból. Azt gondoltam, ha nem kórház, akkor mentőintézet, mindenesetre valami olyan intézmény, ahol sietős az emberek dolga. Jó fél óráig ücsörögtünk ott, amiből arra következtettem, hogy nem a szállodából kellett elsietnünk, hanem iderohannunk volt parancsolóbb, mert itt fontos dolgunk van. Az autóba visszaülő sofőr és a tolmácsnő még annál is feszültebbnek látszott, mint mielőtt kiszálltak. Zsenírozott, hogy a kollegina egyenesen figyelmetlen volt irányomban. Dicsértem küllemét, kivirult arcbőrét, még az aktuális kölnijére is tettem egy elmosódó megjegyzést, ami nagy marhaság volt, azt hiszem, ugyanis azt a szót használtam, hogy „pregnáns”. Dünnyögésekkel, bólintásokkal felelgetett, miközben apró előjegyzési naptárát lapozgatta s itt-ott jelzéseket írt bele. Na - szólalt meg egyszer csak hátradőlve.- Kicsit késésben vagyunk, ezért módosul a programunk. 99. 144
