Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)
ALEXA KÁROLY Szövegvendégség - egy valahai fiókban (l) Ez a fiók egy réges-régi íróasztal - kopott, afféle „tantestületi” darab öntudatlan részét képezte, én szolgálata vége táján, idestova negyvenhárom évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Tudom, nincs sok értelme egy tárgyat az „öntudatlan” jelzővel illetni, legfeljebb akkor, ha ezt a tárgyat úgy látjuk, mint olyasvalamit, ami a körülötte zajló évtizedekről tanúskodni tud, sőt akar, azaz ami akár beszámolóra is késztethető a magába szívott időről. Az asztalt megörököltem a piaristáktól elkonfiskált régi bölcsészettudományi kar Pesti Barnabás utcai épületének harmadik emeletén a régi magyar tanszéken. Annak a hosszú folyosónak a vége táján, amelynek szűköske tanítási helyiségei és tanári szobái a Váci utcai frontra nyíltak. Alattunk a mélyben az Egyetemi Színpad, egy koszladt tornaterem, a mélység mélyén macskák generációinak légiónyi hada. Meg mindenféle tanszékek. Egy - éppen csak hogy megtűrt - „békebeli” professzorra 5-6 gyorstalpalós nyikhaj, mellékállásos pártközponti káder, parkoló pályára helyezett „azért a mi kutyánk kölke” és 1-2 izzadságszagú aspiráns jutott, népi és urbánus elemek példamutató egyensúlyával. Az ún. B portán bejőve, ha a lépcsőn baktatsz, akkor a félemelet előtt a kanyarban elhaladhattál egy ólomberakásos üvegablak éppen eltüntetett Mária-képe előtt (a mindenben illetékes dékáni hivatal telítve még az ötvenes években idesöpört - ideszivárgott személyzettel), azután a félemeleten „vár” a hajdani papi ebédlő, ekkor dékáni tanácskozó és előadóterem. Vele szemben az általam látott (idevéve a kisvárosi restiket is) legótvarosabb büfék egyike, fejmagasságig csempézve, talán az atyák ebéd előtt és után..., ami szintén szolgált szemináriumi szobaként. Magam is bebetértem ide oroszt tanulni (tanulni? erős szó, aminek itt aligha volt köze a valósághoz), ám főleg egy tupírozott hajú csoporttársam miatt, hülye vicceimmel őt szórakoztattam, miközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tanár is tetszéssel legelteti a szemét diszkréten feszülő blúzán és szoknyáján. A harcot - ugyan már... - én nyertem, s a dicsőség koszorúját lassan félszázada viselem, hullámzó lelkesedéssel, közös gyermekek és kisajátított unokák virulens kertvárosi és falusi köreiben. Tehát a csempézett szoba... - ide nyílt még egy kis ajtó, ami mögött az antiklerikális honfoglalás előtti időben a kegyes atyák levéltára őrizte a múló időt, s ahol - mint valamikor futólag említette - kedves tanárom, majd kollégám, utóbb atyai barátom, Bóta László egy „közelkorú” Zrinyiász-másolatot talált. Őt a héten temetjük, 87 évet élt, de hogy a kézirattal, meg a többivel mi lett, arról a „hivatalos” ötvenes éveket kellene valahogy szóra bírni. Klaniczay Tibort, mindannyiunk mesterét látom magam előtt - az ő saját elbeszélése nyomán - ahogy agárlábaival, lobogó lódenben lohol egy zúzdába igyekvő teherautó után, hogy valamelyik fölszámolt klastrom könyvhalmából egy-egy inkunábulumot - bocsánat: ősnyomtatványt - lekapkodjon. Ekkor említhette azt is, hogy ezidőtt méterre vehették a könyvritkaságokat. Mit üldöztem később, már a „magam idejében”, a Pázmány összkiadás tizenöt kötetét, a Pannonhalmi apátság okmánytárát, a Pallast, az Erdély örökségét, meg ki tudja még 96
