Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)

miket... De az RMKT. XVI. századi „folyamát” megszereztem! A Mikszáth-féle Magyar Regényírók hatvan kötetét és a Száz magyarok könyveit is!

Mire szuszogva fölértél a harmadik emeletre - én 1963-tól napi rendszerességgel gyűrtem le ezt a kaptatót, jobbra fordultál tehát és ama hosszú folyosón találtad magad, amelyet a Vörösmarty tér felé eső végén a nyelvészeti, a másikon az irodalomtörténeti könyvtár zárt le; tanári (többeknél nem éppen szeszmentes) szobák és a végtelenségig lepusztított szemináriumi helyiségek sorjáztak végesteien végig. Itt volt a Király- (előbb a Bóka-), a Sőtér- (később a Mezei-) és a Tolnai-tanszék. Átel- lenben a Kardos László- (majd a Nagy Péter-) és a Waldapfel- (utána a Pándi-) féle. 1953-tól működött ez a felállás, ekkor veszhettek össze az egységes magyar irodalomtörténeti intézet vezetésén, Horváth János örökségén a méltatlan utódok. Sze- leukidáknak mondanám őket - haloványuló klasszikus műveltségemmel tetszelegve -, ha valaminő (akár) „hellenista” civilizáció terjesztésének gyanújával „vádolhatná” őket az utókor. A Kádár-Aczél-idő kulturális politikájának „szakmai” központja volt itt. Tudottan vagy csak sejtve - gálád párthatározatok „műhelymunkáinak” és egymás elleni intrikáknak a fészke.

Mindenesetre a „másik oldalról” szép kilátás nyílt a Gellért-hegyre, a Várra, meg lent a térre, ahol a régi pesti városháza hűlt helyén római köveket ástak elő, miután eltávolították a haladó hagyományt éppen nem képviselő Erzsébet királyné szobrát a maga kupolájával együtt. Kiláthattam, mint ifjú tanársegéd a tér végén álldogáló bronz Petőfi Sándorra, akit március 15-én rendszeresen jelentős tömeg vett körül. A portás - munkásőr zubbonya naftalinban, de menetkészen - megnyugtatott: „Ne izguljon, tanár úr, a mesterlövészek már éjjel elfoglalták a helyüket a padláson.” Ekkor kezdtem nyugtalankodni, meg akkor, amikor leballagva és a tömegben elvegyülve, a mellettem baktató fürge tekintetű háziasszonynak a nejlonszatyra elkezdte recsegve az „eligazítást”. De mindez már később történt, itt valamikor a hatvanas évtized közepén - óriási szó volt ez - néhányan, kis buzgó alakok, filológusi (álproblémák megszállottjai és karrierista nyaloncok vegyest, kaptunk egy kis szobát, afféle „kabinetet.” Ennek ablakából néztem, ahogy Kádár felavatja az új Erzsébet hidat, amit apámék gyára tervezett és kivitelezett. A gyönyörű ívelésű pillérrom helyén a hasznosságában előremutatót, a „legitimista” emlékeztető helyett a szocialistán valóságos „új életet” reprezentáló műtárgyat - sejtelmem sem volt, hogy ez az esemény akár szimbolikus kronológiai határpontnak is tekinthető a magyar polgárosodás végső hanyatlástörténetében.

Ez az épület valódi „élőhely” volt sokunk számára, annak ellenére, hogy semmiféle fecsegő-eszegető-olvasgató-kabát letevő-elüldögélhető közösségi teret nem alakítottak ki benne (biztos, hogy szándékosan), nem úgy, mint amilyeneket a szegedi vagy a debreceni bölcsészektől irigyeltünk, mégis igazi színpada volt ez az épület - a maga számon tartott illegitimitása dacára - a mi posztkamaszosan „konszoldidált”, ám „emberszabásúan” szocialista életünknek - természetesen úgy, ha a tágasabb teret-tereket is köréje gondoljuk. Mondjuk, a borozókat meg a presszókat meg az ösztöndíjjal is elérhető éttermeket. Az Izsáki, a Csendes, a Napoletana, a Kedves, az Ibolya. Ahol ma a Grinzingi tanyázik, a falakon mindenütt háborús és 56-os lövedéknyomok, ott egy avittas csehó működött, ez előtt vetett hurkot a troli útja, amivel a Harminckettesek teréről az egyetemre jártam, s bizony nem egyszer előfordult,

97