Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Balázs Géza: Weöres Sándor költészetének három pillére

zítást: csötörtök, beutálló. Átlengi egyfajta a nyelvjárásiasság: elgyün, gondulja, gyön; megjelenik az új szleng szókészlet: cucc, szajré. A panaszkodás közhelyei: lárma, handabanda, balhéznak, randáznak, tatárjárás, lenyargalva, sáskák, diliház, idegeinken táncol az ország... A műfaj, vagyis a sestina építőeleme a misztikus hatos szám. Hat strófa, hat sor, hat különböző sorrendben visszatérő rímszó. Talán ez az egyik formai titka vonzerejének. A másik pedig az, hogy korokon át aktuális. Igaz volt a szakszervezeti üdülőre, a rendszerváltás-kori „Zimmer Feri” (Tímár Péter filmje) világára, s a mostani wellnessezőkre is. Mondhatni: nem változott a „korszak”!

A variációs ismétlés „iskolapéldája” Weöresnél a Faiskola című vers (WS 1981: 3/441-442.), melyben a faiskola mintájára további (tréfás) szóösszetételeket alkot: „Rég úgy képzeltem a faiskolát, / hogy fatanárhoz jár sok fadiák”. És a továbbiakban: fapadsor, fatízperc, fakolbász, fatej, fafiú, fafolyosó, fakislány, fatitok, fafiuhad, faest, fahold, „favan” és „favolt”.

Az ismétlésre (és részben hangutánzásra) még sehol nem közölt egyéni példával is tudok szolgálni. Weöres Sándor Táncdal című versében találjuk (WS 1981:1/607- 608): „panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü (...)” A versben különféle ismétlések (szó szerinti, megváltozott sorrend szerinti visszatérések) szerepelnek, de mindegyik versszakban ott a hangsúlyos ü. Az értelmetlen vers foglalkoztatta a filológusokat. Kikutatták például, hogy volt Szombathelyen egy Panyigai nevű fuvaros (Nagy L., 2003:140). Talán innen jön a név. De mi az az ü? Az ü valamiféle hangutánzás, indulathang, leginkább nyüszítés. Egy személyes adalékkal tudom megvilágítani. Hat évvel idősebb bátyám (és barátja, Illyés Antal) például ezzel „szórakoztatott” („húzott”) gyermekkoromban (ez a sajátos kőbányai gyermekfolklór része): „Gézu, gyere be Gézu, Gézu megharap a kutya ú!” Sokban hasonló Weöres verséhez. Van benne név (megszólítás) és egy nyomatékosító hangutánzó hang/indulathang (Weöresnél talán nyüszítés, itt talán a kutyavonyítás). Összefoglalva az mondható el az ü-ról és az ú-ról, hogy a gyermekfolklórból kimutatható ősi indulathang.

Weöres Sándor versei bizton rejtenek még sok nyelvi titkot. Az Ünnep című szonettről kimutatták belső szerkezetének tökéletes magánhangzó-harmóniáját: 70 magas és 70 mély magánhangzót tartalmaz (WS 1981: 3/401; Nagy L. 2003:162). Igaz, ebben a versben is szabályos visszatérések, ismétlések vannak, pl. 1. vsz. 1. sora: „a csillag-szárnyas éj” visszatér az 1. vsz. 3., a 4. vsz. 1. sorában, hasonlóan az „égen kereng”, „a nap világa kél” stb. sorok, s ez a visszatérés elősegíti a harmóniát.

További „elemi nyelvi formákra” most csak utalok. Ilyenek például a szóburjá- noztatások, amelyek Az égő szótár című versben (WS. 1981: 3/286-287) sok esetben „költői” (valós vagy még inkább költőien fikciós) gyökkeresést, gyöksorolást mutatnak: „mögötte megitta mellette mulatja mevetve / medve atva hitvi / ta te tü ti tő...” A szavak hangzás-, hangoztatás-közelségi vonzása (voltaképpen ikonicitása) rejtetten ott van a nyelvben, a mindennapi szövegekben és versekben is, Weöres ezt vizsgálja, a felszínre hozza.

Ősi, titokzatos (véletlen?) jelenségek a szavak, mondatok értelmes megfordításai (a palindromok). A Szajkó című tréfás (értelmetlen) szövege (WS 1981: 3/443) kapcsán utal a megfordításokra: „’Indul a kutya s a tyúk aludni.’ - az efféle szövegeknek rokona az én Szajkóm. De itt nem a zene, hanem a vers pattogása számít, a hangzásjáték, a szerkezet.” (Idézi: Nagy L., 2003:187): „tanárikari karika / papíripari pa91