Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Csikós Attila: Tűsaroktól lombhullásig

denre kapható... Igazából Zolival szeretne most lenni, a Ranolder keresztnél, a ba­dacsonyi hegyen, mint két éve, amikor megígérte, hogy a vadakat elriasztandó végig énekelni fog, és sikerült egy kis természetjárásra elcsábítani. Unom... gondolja, és írni kezd. Magának. Ha kijön belőle valami, majd felteszi a blogjára, az sem baj, ha senki nem olvassa el. Talán jobb is úgy. Gittával tegnap leadtuk a szakdolgozatot... Gitta... érdekes, hogy úgy hívják, ahogy a nagyanyámat hívták volna, ha nem lő közbe a dédnagyapám... azt írtam lő, ez is érdekes, pedig azt akartam írni, hogy nem jő közbe... valami atavisztikus el­szólás ez is... na mindegy... utána elmentünk megünnepelni, hogy kész vagyunk, beültünk a Kadarkába, és kértünk két-két deci Bodri vöröset... Unom... Bár most március van, de tele az aszfalt sárgás, barnás falevelekkel, tisztára, mint ősszel... azt sem értem, honnan kerülnek ide falevelek, fa sincsen, csak a Nagyme­zőben... hogyan s mi sodorta őket ilyen messzire...? Unom... El kéne bújni. Teljesen szeptemberi hangulatom van. Olyan „vége mindennek” érzés ez is. A szomszéd asztaltól bámulni kezdett egy fickó a laptopja mögül... Gitta vette észre, szerinte tetszem neki, de én unom... akiknek tetszem... nem vagyok köz­téri szobor, hogy tessek, Gitta szerint ez nagyon menő hozzáállás, erre buknak a pasik. Mondjuk elég jóképű... Öltönyös. A nagyapámra hasonlít, Sáry Andrásra. Költő volt. Egy hete találtam meg a verseit a tálalóban, nem is tudom, miért oda rejtette el anyám. Talán, hogy soha ne találjuk meg többé... Sosem tálalunk az ebédlőben ugyanis, a konyhában eszünk. Az olcsóbb étkészlettel. Aztán... Az öltönyös fickó végül kikapcsolta a számítógépét, és magához intette a felszolgálót, aki pár perc múlva megjelent az asztalunknál egy üveg vörösborral. Szekszárdi... Erről eszembe jutott Babits, és ezen elmosolyodtam. Babits lehetne az apám... A fickó meg vissza rám. A palackra az volt írva, hogy a bort főleg vadakhoz ajánlják. Hát visszaüzentem a pincérrel, hogy ha nem vagyok olyan vad, inkább ábrándosán szelíd, akkor meg sem ihatom? Nevetett, amikor a felszolgáló átadta az üzenetet. Egész helyes. Nem mintha érdekelne, hogy mi lesz... Eléggé beleástam magam a szimbolistákba, meg az angol romantika is érdekel, úgyhogy nem unatkozom... nem sok időm van még Zolira se, de amikor Gitta készülődni kezdett, mert ugye Gitta egészségtudatos, és jóga órára kellett mennie, a fickó felállt, odajött, és elkérte a telefonszámomat. Ez mondjuk meglepett! Nem gondoltam, hogy oda mer jönni. Bemutatkoztam, és azt mondtam, je­löljön be ismerősnek, majd meglátjuk mi lesz. Elmosolyodott és azt felelte, nem szereti az ilyen metatézis jellegű kapcsolatokat. Na! Hát mit képzel ez magáról? Nem mon­dom... Nem vagyok az egyéjszakás kalandok ellensége, de ettől a kijelentésétől meg­ijedtem. Nekem ez gyors. Rögtön feküdjek le vele? Ágyúval verébre..., mi? Ez ma módi? Vagy inkább olyan, mintha állatkerti vadra lőne a rácson kívülről... Nekem kell az a kis a „metatézis” mielőtt... Egyébként is ott van Zoli. Tulajdonképpen azt is szeretem, hogy olyan ritkák a találkozásaink, mint modem versben a központozás. Nem akar levadászni, és ez végül is a tisztelet jele. Hagyja, hogy bejárjam az életet, mint valami erdőt. Ez fickó meg lerohan... Valami Paulkovics... András, ha jól emlékszem... ismerős ez a név... Azt mondta, tulajdonképpen én akarom felszedni őt... hogy én kezdeményeztem... Hát a bor mi volt, kedves Paulkovics? Én csak egy fiatal nő vagyok, aki volt oly kedves és vissza- mosolygott. Legszívesebben hagytam volna a fenébe, de elkezdett győzködni, hogy men­85

Next

/
Thumbnails
Contents