Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Csikós Attila: Tűsaroktól lombhullásig
jek fel hozzá... a hegyen lakik... erdész... Még sosem láttam élő erdészt... a Szomszédok óta valami különös vonzalom él bennem irántuk... )ó lenne egyszer egy erdőben levetni magamról minden metatézist, ha már szóba hozta... Susognának a fák, az ég csillagos, a kandallóban tűz lobog pattogva, meg ilyenek... Már majdnem igent mondtam, amikor előjött azzal, nyilván azt hitte, tovább kell győzködnie, hogy remek szarvaskolbásza van... Na ezt nem! Nálam akar bevágódni ezzel? így? Ilyen profánul? Kérdezés nélkül? Metatézis meg szarvaskolbász? Egy bölcsészhallgató vegánnál akar ilyesmivel előmenetelt szerezni? Azt hittem, az erdészek szeretik az állatokat, nem gyilkolják őket halomra... Felfalja, amit védenie kell? Egyébként sem hiszem, hogy aki szarvast eszik, azzal le tudnám élni az életem... Valahogy nem irodalmi... nem szexi... mittudom én. Az legyen a verseim felett, hogy írta Paulkovicsné? Legyen mindig kolbászzsíros a papír? Nem! Ezért jó, ha az ember előtte levelezik kicsit a neten. Megismerjük egymást, és nem rontunk rá a másik szemantikájára csak úgy. Lekoptattam. Igen, talán durva voltam egy kicsit, de nem volt más választásom. Marad nekem a szója, a feta, a szejtán és marad nekem... Zoli. Tudom, hogy csak szívat, de okosan megmagyarázza. Azt fejtegette múltkor is, hogy a mai férfiak viselkedése a büntetés a feminizmusért. Egyszerűen megtanultak élni nélkülünk. Visszavadultak. És ezért nekünk segíteni kell nekik. Egyébként is, jobban fogy a férfi nem, mint a szibériai tigrisek... Ez meghatott. De hogy visszavadultak volna... haha... Szerintem meg csak elvesztették a józan eszük, de mindegy, akkor is... Engem senki vakítson holmi hústermékkel, kolbásszal meg pláne ne, annál én sokkal, de sokkal többre tartom magam. A nagyanyámnak egy fél erdőt ígértek ajándékba, még anyámnak is száz szál rózsát küldettek... én meg kapok egy katonát.. Jó, hogy nem fát vágni invitált. Egyébként is, milyen név az már, hogy Paulkovics? Mintha valami darutollas csendőr hordaná. Egyáltalán nem szeretném, ha így hívnák a gyerekemet... Remélem, egyetér- tetek. Enter. Végzett. Kiírta magából. Kiteszi a pontot, és előkeresi a nemrégen vett cigit. Émelyeg kissé, de azért rágyújt, száll a füst, mint valami szeánszon, turbánként tekereg a feje körül. Érzi, valami nincsen rendben vele. Szeretne valamit... valamit nagyon szeretne... Üvölteni szeretne. Vagy teletömni magát... hússal. Részegen állatokat mészárolni. Szeretne kapni egy fácánt. Áll az ablakban, nézi a tisztást a házak között; a kamaszok ilyenkor előmerészkednek a kapualjakból, odúik rejtekéből, ellepik a homokozót, szokásos éjszakai életüket élik, bőgnek, legelnek, csordában érkeznek mindig, nem is sejtik, hogy innen a harmadikról mennyire könnyen célba vehetők, pedig milyen ártatlanok még... nézi őket, ahogy a márciusi szél beteríti márkás konfekcióbundájukat a tavaly őszi sárgás, barnás falevelekkel... És most végre felrémlik neki. Megérzi a rothadó avar szagát, a felsejlő füstöt, az embert a közelben, a vadállatot. Hogy milyen harapni, marni, futni, menekülni, ólomtól megsebzett vérző hússal a horhosok szélein, bozótos aljában, milyen gyilkolni álmélkodó, büszke arccal, s hagyni azt az erős, ösztönös jószágot, a vadat... vagy Zoltánt, hagyni kivérezni az őszi napsütésben a levélszőnyegen... Még nincs veszve semmi... Lehet, hogy mégis elnéz valamelyik buliba, ahová azok a srácok invitálták, elvégre a vadászat nem ér véget sosem. Előadásként elhangzott szeptember 28-án Hévízen, a Csokonai Társaság 2015. évi találkozóján, amelynek címe Magyar-Vadász-Les volt. 86
