Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Molnár Miklós: Két történet a Kutyakaparó csárdából
- Hoppá! Akkor mi most ellenforradalmi rendszerben élünk már megint! - vakarta meg impozáns ádámcsutkáját Bártfai. Nezsideri gyakran emlegette: ha módja lenne rá, hogy találkozzon a múlt leg- nagyobbjaival, ő senki mással, csakis Petőfi Sándorral szeretne találkozni, hogy térdre boruljon előtte, és megcsókolja a kezét, mégpedig a balt, Petőfi ugyanis balkezes volt. Most is Petőfit idézte: Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. A teremtés legutósó napján Alkotott az isten tégedet, Elfáradt már ekkor a munkában, S így jelessé nem teremthetett. Aztán így folytatta: - Annyi idős korában, amennyi én vagyok most, Petőfi már harminc éve halott volt. Illetlenség tovább élnem. Isten veletek, barátaim! Éljetek bol- dogabbul nélkülem! - Pisztolyt szorított a homlokához, és elsütötte. Rémisztő csattanás után mindent elborított... nem a véres agyvelő, csak a víz, mert Nezsideri kezében csak vízi pisztoly volt, nem az a félautomata Beretta, amit a könyvespolcán, A kommunista kiáltvány vörös műbőrbe kötött díszkiadása mögé dugva rejtegetett.- Uraim - zárta le az eszmecserét Makádi -, mivel pillanatnyilag egyikünknél sincs vitriol, ciánkáli, vagy legalább sósav, egyelőre halasszuk el a csoportos öngyilkosságot! Vigyázó szemünket vessük inkább egy ókori bölcs szavaira: „Ne függj nevektől. Semmit ne tervezz. Ne hidd, hogy felelős vagy a dolgokért. Szabadulj meg a tudástól. Fogadd magadba a végtelent. Lépteid ne hagyjanak nyomot. Töltsd be, amire a természet rendelt, erőlködés és törekvés nélkül. Légy üres. A tökéletes ember figyelme olyan, mint a tükör. Semmit sem ad, semmit sem vesz el, és nem is palástol semmit. Ekként kerekedhet a dolgok fölé, és lehet sérthetetlen.”- Ez mind nagyon szép - szólalt meg az asztal tövében egy incifinci hang. A hang gazdájának kicsi, barna, bajuszkás arca volt, légiesen kecses füle, és vastag, bársonyos bundája. - Engedelmükkel fölkapaszkodnék az asztalra - mondta a csillogó szemű kis jószág, és máris az asztal közepén termett. Kackiásan meghajolt, és bemutatkozott: - A Vízipatkány vagyok a Szellő jár a fűzfák közt című regényből. Szólítsanak csak Patkusnak, ahogy a barátaim, a Vakond, a Borz, a Varangy meg a Vidra!- Nos, kedves Patkus, mi szél fújta közénk? Mit szeretne elmondani nekünk? Szíves örömest meghallgatjuk! - mondta Lőcsei.- Csak azt szeretném elmondani, nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim - felelte a Vízipatkány hogy nincs annál gyönyörűségesebb, mint ha vízre szállhatunk. Semmi a világon nem ér föl vele. Elmatatunk a csónakkal vagy a csónakban. Céltalanul evezgetünk erre-arra. Semmi sem fontos, az benne a legcsodálatosabb. Akár elindulunk, akár nem, akár elérjük utunk célját, akár máshol kötünk ki, vagy egyáltalán nem is érkezünk meg sehova, mégis folyvást teszünk-ve- szünk, bár semmi különöset sem csinálunk. Ha befejezzük, mindig akad más tennivaló, és ha ínyünkre van, elvégezzük, vagy inkább bele se fogunk. Uraim, várja 69
