Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Zalán Tibor: Papírváros-foszlányok

szóló lett volna, Jelena Sznyegirovna is benne lehet már a korban, tűnődik szomorkásán, megvastagodott a karcsú csípő és a hosszú comb, lógnak a mellei és ráncos az arca, talán még az a könnyű kis keze is elnehezült, ahogy a többié is, ahogy mindé, ahogy az övé, az övé már nem is nehéz, hanem súlyos, ahogy lelóg a szék karfája mellett, megöregedtek a nőim, sóhajt, megöregedett mind, ahogy én is megöregedtem, nincs az jól, hogy az ember nem hal meg rögtön az után, hogy az ifjúságának búcsút mond, mert minden baj az után kezdődik, hogy az ifjúság véget ér egyszer, és valamikor rádöbben, hogy a felnőtt kor nem egyéb a pusztulás fragmentumainak az összegyűjtésénél, az ember azt hiszi, hogy egyre többet él, valójában azonban egyre kevesebbet, sőt, még annál is kevesebbet, mint amennyit józan pillanataiban magában elgondol, a régi játszótereket fölveri a gyom, és játszótereken most a múlt szerelmeket és kapcsolatokat érti, és hazugság az, gondolja tovább, hogy amit az ember elveszít az ifjúsága elmúlásával, azt megkapja az érettség és az öregkor bölcsességével, az ember test és lélek, és csak ezek után kulloghat a szellem, márpedig a test és lélek együttese csakis a szerelemben teljesedhet ki, mert a szerelem a legfontosabb emberi tartalom, aminek ő, ki tudja már mióta, híján van, és baszhatja a könyvhegyeket, amin átrágta magát, és azt a tudást, amit még nem sikerült elinnia az agyából, semmire sem tudja használni, ha nincs indítéka arra, hogy éljen, életben pedig csakis a szerelem tarthatja az embert, akármit is mondanak, ehess, ihass, ölelhess, alhass, villan föl benne négy régi szócska, enni nem nagyon eszem, bár most, hogy az életem száznyolcvan fokos fordulatot látszik venni, rá kell szoktatnom magamat a rendszeres evésre, kapom az ételt, vályúhoz rendszeresen, mint az állatok, ja, állat, inni iszom, mint állat, vagy még annál is veszettebbül, de erről meg le kell majd szoknom, persze, csak ha hagyom, hogy ez a nő rám telepedjék, és rám erőszakolja az akaratát, az ölelés már nem nagyon megy, de az is lehet, hogy csak átmeneti állapot ez a mostani félimpotensség, és ha kicsivel rendszeresebb életet élek, a faszomba is visszatér majd a régi erő, aludni meg, erről akár ne is beszéljünk, hiszen éveket aludtam át, ki tudja, hányat, hányszor csillagszóróztak szilveszterekkor mások, amikor én a vackomon, a büdös rongyaim alatt horkoltam egyedül, és azt sem tudtam, hogy egyik év átfordult a másikba, és most elrémül, mert rá kell döbbennie, hogy az élete értelmén kezdett el töprengeni, holott ez nem fordult elő vele azóta, hogy nekilátott a magát halálba ivásnak, és gyámoltalannak érzi magát ahhoz, hogy végiggondolja ezt az életértelmet, pedig mindössze néhány mozzanatot kellene átgondolnia, az első és legfontosabb, hogy miért akar élni, aztán meg azt, hogy hogyan akar élni, ha élni akar, még ez után azt, hogy kivel akar élni, akar-e egyáltalán valakivel élni, az pedig, hogy hol akar élni, már szinte lényegtelen kérdés, ahogy az is, hogy miből akar megélni, nyilván dolgoznia kell majd valamit, ha portásként, akkor portásként, ha postásként, akkor postásként, de valamit kezdenie kell magával, mert ennek az élet nevű faszságnak mégiscsak a mozgás és a mozgatás a lényege, valami olyasmi, hogy az ember valakivé válik, válik valakivé, és ezt a valakit föl is vállalja

végre nyílik az ajtó, az asszony lép be rajta, ki más is lépne be, egy lepukkant nejlonszatyrot cipel, hiányoztam, kérdezi derűsen, de a férfi nem felel rá semmit, hát jó, így is jó, mondja az asszony, és lehervad az arcáról a mosoly, leteszi a székre a motyóját, belenyúl, kotorászik benne, tessék, itt a pálinkád, mondja, és odaveri az üveget eléje, a pálinkád, ami mindennél fontosabb, gúnyolódik, nem, nem minden41