Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Végh Attila: Megkeresés történt

Dani: Én vagyok a tetű? Nézzetek már tükörbe! Tudod mit? Én most elhúzok, ti meg csináljátok szépen tovább ezt az életnek nevezett agyrémet! (Dühösen kirohan a lakásból.)

Mihály: Vissza se gyere! Soha többet! Szemét kölyök. Az ember kidolgozza a belét, hogy valahogy túlélje a recessziót, a sok jogi buktatót, és tessék, mi az eredménye? Holnap lesz egy meghallgatásom a minisztériumban. Arra kéne készülnöm, nem ilyen szarságokkal idegesíteni magam. Fogalmam sincs, kivel egyeztessek.

Kati: Majd visszajön.

Mihály: Kicsoda?

Kati: Hát Dani. Biztos Mónikához ment. A múltkor kihallgattam a telefonbeszélgetésüket. Nem akartam elmondani, nehogy fölhúzd magad. Azt mondja Dani: „Mert tudod, az én szüleim kispolgárok.” És azon a gusztustalan, gőgös hangján. Sírva fakadtam. A mi kisfiúnk!

Mihály: Lenéz minket ez a taknyos kölyök, vagy mi? Baj van az egyéni tudattalanjával. Meg kéne nézetni. Jaj, görcsöl a szívem! Itt szúr. Infarktusban fogok meghalni.

Kati: Nyugodj, meg. Rendbe jön minden. (Mögé áll, masszírozni kezdi a vállát.)

Mihály: Emlékszel, Kati, mikor Tihanyban az öreg fűzfa alatt először masszíroztál meg így?

Kati: Jaj, Istenem! Tizenkilenc voltam, te huszonhat.

Mihály: Apádék hazautaztak, mi meg ott maradtunk egy hétre a házban.

Kati: Milyen romantikus idők voltak! Mindig lángost ettünk. Te punk voltál, lila hajjal! De engem ez se zavart!

Mihály: Mennyit kufircoltunk!

Kati: Ne beszélj így! Szerelmesek voltunk. Ültünk, néztük a vizet, és éreztük, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Mihály: Emlékszel, milyen színe volt a víznek alkonyaikor?

Kati: Mindig az a lilába hajló ultramarin. Ilyen színe lehet a végtelennek.

Mihály: Már hogy volna színe a végtelennek?

Kati: Mindennek van színe.

16