Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Czakó Gábor: A kisgömböc
C Z A K Ó GÁBOR A kisgömböc DÁVID KATALINNAK Idegen szóval: eszkaláció. Ismét magyarul: fokozatos kiterjesztés. Egy szóval: terjeszkedés. A világfalás kötelező sajátossága korunknak, helyesebben a szellemi ellenőrzés alól föl-, vagy kiszabadult emberek és dolgaik működésének. Ez a szabadságmozgalom lépésről lépésre lökdösi a világot valami „más” felé. A Másik felé? Értesüléseink vegyesek. A folyamat egyrészt hosszadalmas és csak több emberöltő alatt tekinthető át, másrészt különböző minőségek keverednek benne: zseniálisak és csapnivalók, nemesek és aljasak, finomak és büdösek. Meg vagyok győződve, hogy miként derék kortársaink, úgy a régiek zöme is hitt saját jószándékában és tettei népboldogító következményeiben. Ha az elmúlt fél évezred művészetét, az emberi lélek legmélyebb kivetülését vesszük példa-terepnek, akkor megdöbbentő változásokat figyelhetünk meg. Az időszak egy hatalmas, az egész addigi világot megrengető robbanással kezdődött. A lenyűgöző és mindenre kiterjedő reneszánsz váltásban az alkotó akarva- akaratlan a benső, az isteni felől a külső, a testi és a fizikai felé sodródott. Ennek legélénkebb bizonysága az amúgy bámulatos Sixtusi kápolna-freskó, melynek szemet gyönyörködtető terébe Michelangelo izompacsirták tündökletes seregét festette: testkarakterükben demokratikusan egyenlő, mi több, azonos Ádámokat, szenteket, ördögöket, üdvözülteket és kárhozottakat. Ezzel - szinte észrevétlenül - az Istenember távolság-közelség leírására a misztika helyébe az anatómia és a perspektíva lépett, a biológia és a mértan, és többé nem is tért vissza - legalábbis az ún. főáramú alkotók zöme - a spiritualitásba. Maradt a geometriára fosztott világban, ami száz éve a kubizmusban, majd az op-artban elemista mértanná egyszerűsödött, az anatómia pedig festékpacákká foszlott. Az irodalomban a folyamat a katarzist falta föl, meg persze a hőst, akivel ilyesmi megeshetne, miközben a héjat, a szöveget, kiköpte hol dadásan, hol posztmodernül. A dimenziócsökkentés jellemző példája, hogy a múlt században megjelent náci-szoci-hollyrealizmus, majd később a pop-art, vagy a hiperrealizmus alakjai sem lettek emberek, azaz test-lélek lények, legföljebb sportolók, harcosok, szexbombák, elnökök, vásárlók, Nobel-díjasok és más effélék. A szellemi süllyedést egyre harsányabb formakavargás követte. Jó tudni, hogy a művészeti „újítások” magukon viselik az ipari társadalom hatását: nyakra-főre „új árut” kell piacra dobni. Aki nyitott szemmel jár a világban, az persze tudja, hogy pl. az op-art látvány trükkjeit már az ó- és középkor mozaikrakói, templomkövezői is ismerték és alkalmazták. Hanem egy műveletlen világban bármi eladható friss leleményként 5
