Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

egy régebbi magyar költészeti évszázadnak, elővarázsolunk, vendégek, segédmunkások a könyvtári búvárlatokban, egy üveg bort, ráírva: „WS-nak a hálás XVII. század”. És ahogy a mindig decens és meghúzódó Amykának pokoli láng villan a vastag szemüvegén: „Tudhatnák, hogy Sándor, nem..., elég..., azonnal...” És ezek a képek keverednek a későbbiekkel, ki tudja már, mi történt valójában és mi volt szóbeszéd. Nagy Gazsi mesélte valamikor sok-sok évvel utóbb, talán éppen itt Hetyén, vagy az éppen meginduló Hitel szerkesztőségében, hogy megy a budai főpostára és maga előtt látja a Weöres Sándor- Károlyi Amy házaspárt, akik ugyanarra tartanak, nehézkesen, lépésről-lépésre megtorpanva, csoszogva - és most hirtelen bevillannak elém Mészöly Miklós remeklésének, a Filmnek a képsorai: az öreg házaspár, egymás kezét fogva, éppen innen, erről a helyről, élet és halál mezsgyéjéről, indulnak föl a Csaba utcának, a férfi élete utolsó útján vonszolja végig magát, végső erőfoszlányait a kis öregasszony meleg kezéből nyeri, meg a végső infinitivuszból: „Emelni a lábat!” -, igen, Gazsi oda akar lépni, hozzájuk, amikor az öregasszony leülteti az öregembert, de visszahőköl a köszönéstől, mert látja, hogy az öregasszony valami kötélfélével odaköti az öregember kezét a székhez. Hogy el ne vessen. A szeretet mint börtönőr. És a végső történetek a kórházból, a depresszió mélyéről, ahol minden látszik vagy minden elsötétül és csak sóhajok verselnek, de átkok is, éppen annak és arról, aki ott lépegetett mellettünk félszáz éven át, és aki soha nem beszélt semmit arról, amit csak ő tudott. Mert tőle tudhattuk volna meg a legfontosabbat - milyen emberként, civilként, polgárként, férjként az, aki manó is, angyal is, milyen, amikor itt van, itt mellettem évtizedeken át az, aki örökké máshol van? Akinek nincs elődje, még előrejelzése sem a család génekben, aki nem hagy utódot, aki addig zárja ki a világot, amíg végül a világ kizárja őt. Hogyan mozgott a térben az, akinek számára nem volt idő?

Igen, a túlélő ember szövegek vendége, elhangzottaké és leíródottaké. Ez a maradék személyes életesélye és ez az, ami „onnan nézve” megbocsáthatatlan... Véletlenül megakad a szemem a sok-sok fellapozott könyv, halomnyi kézirat valamelyik lapján: „nézd meg szobámat/... nyisd szekrényemet: / benn semmi jellemzőt sem találsz.../... nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. / Cselekszem és szenvedek, mint a többi,/de legbenső mivoltom maga a nemlét.” Vigasztaló ez a „szövegvéletlen”? És igaz-e „itt” a „doleo, ergo sum”? Vagy az állítmányok egymás mellettisége a „mérvadó”? „Ergo” helyett „et”? Vagy így: „doleo et non sum”? O - az egyes szám harmadik személy? De ki is mondhatja: „sum”? Csak az aki „summus”? Az „ego sum” csak egyvalakié - aki a „via”, „veritas” és „vita”? Aki szintén szenved és meghal? És ez az emberi „vagyok” - mettől és meddig? Egyenrangú a fájdalom és a nemlét? De hát lehet-e egyneműsíteni a tudatot és testet? Melyik kiszolgáltatottabb a szenvedésnek? Utolsó szavaink egymáshoz - ez a témája KA Enigmájának. „Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között. - Mi fáj, Sándor? - Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” Azután KA verse, a Rekviem élőkért. „A szomszéd szoba, mint bármely szoba. ..’’Hát újra itt vagyunk - vagy otthon a nemlétben? „A szomszéd szoba majdnem szentély. / Ismerkedik a hangtalannal. ” És: „A lépések már tétovák.” És végül - nemlét és halál. „Istennel találkozni egyszerű / Istennel találkozni bonyolult / vízzel találkozik, aki vizet iszik/vízzel találkozik a vízbefúlt.”

Olvasom egy Psychéről szóló újabb tanulmányban, amely a „regény” posztmodern ismérveit kutogatja - itt hever valahol fénymásolatban, úgy is mint maga is szöveg... -, hogy Weöresnél „a beszélőt a szöveg teremti” meg, s azon morfondírozok a kora őszi szűrt délutáni fényben, miközben hallani vélem, hogy egy-egy alma és

308