Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál
ALEXA KÁROLY Szövegvendégségben Weöres Sándornál Egyszer azt mondta néhai kedves jó barátom, Lászlóffy Aladár, talán Pestújhelyen, nálunk olimpianézés és kacsaevés közben, az aszténiás hetvenes, esetleg már a vér- tolulásosabb nyolcvanas években, vagy talán Kolozsvárt a volt Nyírő-ház manzárd szobájában Bolyai Farkas íróasztalára könyökölve, hogy a három legsérülékenyebb, legkönnyebben pusztuló dolog a történelemben az üveg, a papír meg (természetesen) az emberi élet. Üveget már nem gyűjtök (évekkel ezelőtt bezárt az az elképesztő „antikvárium”, a József Attila utcában (néhai Fürdő utca..., Széchenyi enyhelye és a „régi ház” Tormay Cécile-től..., meg a Kávéforrás kávéház Asbóth Jánossal, Mikszáthtal meg a Borsszem Jankóval...), amelyik csak régi fényképezőgépekkel és ódon üvegfélékkel foglakozott; másodjára: életesélyeimet halványuló derűlátással mérlegelem...; így hát mi marad? (A kérdés legalább olyan álságos persze, mint a felelet...) - hogy papírhalmokat szemléljek. Azt is mind reménytelenebbül, itt Egyházashetyén, egy kis parasztház hátsó traktusában, amely valaha istállóként szolgált - papírok, mindenféle irományok és nyomtatványok ezreit és tízezreit, ládákban, zsákokban, irattartókban, és a legteljesebb összevisszaságban. Szétválogatásukhoz nemcsak idő, hanem tér, azaz termek sora kellene. Látom magam előtt Sípos Lajos tanár úr „nagyszobáját” az újpesti piac szomszédságában, amelyben semmiféle tárgy, használati eszköz, lakberendezési objektum nem volt, csak a Babits-levelezés nyomdába menendő kéziratos anyaga a földön, évenkénti stószokba válogatva, pipiskedve lehetett csak járkálni közöttük, azaz: lehetett volna, ha a házigazda erélyesen karon nem ragadja a vendéget az ajtóban. Ez az irattömeg itt mellettem, hol derék-, hogy fejmagasságba tornyosulva - lehet hogy nemsokára a „hekatomba” lesz az ideillő szó, vagy máris a „nekropolisz”? - maga az életem. Ebben az állításban nincs fellengzősség, mímelt melankólia, annyit jelent csupán, hogy addig létezik, amíg én vagyok. De sajnos velem együtt nemcsak egy (egyetlen) ember által megélt évtizedek tűnnek el, hanem számtalan másokéi is, akik ott vannak ezekben a szövegekben, a szövegek mögötti, azok által előhívható emlékekben. Vájtam már persze ebbe a humuszosodó papírrengetegbe (a „poszthumusz humusz” nem más, mint Magyarország földje, Ratkó József hajdani Életünk-beli remeklése, a Tánc szerint) néhány kutatóárkot, egy-egy téma vagy alak „mentén”, ahogy ma fogalmaznak, de semminemű felelősséget nem vállalok még magam előtt sem azért, hogy a borítékokba válogatott Nagy Gazsi-, Esterházy Péter-, Kolozsvári Laci-, Mozgó Világ-, Mészöly Miklós-, Nádas Péter-, Baka Pista-, Magyar Távirati Iroda-, Rebakucs-, Hitel- (stb.) -anyagaim teljes egészükben együtt állnának. Talán még a „Weöresek” sem. Pedig hát „ők” vándoroltak most az ablaknál kucorgó íróasztalra, a százados ünneplés csengettyűhangjára, hogy a faluközpont felé, Berzsenyi portája irányába nézzenek, azaz tágasabb vasi dimenziókat véve föl: innen a „celli kistérség” délkeleti csücskétől az északnyugati Csönge felé. Papírok - arcok és idők emlékei. Az idő szófoszlányai, készek arra, hogy mondatokba véglegesedje- nek, a túlélés terében. Levelek és gépelt versek, tanulmányok kéziratban és kinyom293
