Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

tatva, „kivágatok”, a polcon könyvek dedikációkkal, és képtöredékek, kis groteszk zsánerek az emlékezet mélyén, de még számon tarthatóan a félhomályban, keveredve a megrendültség talányos pillanatképeivel. Van, amelyik most bukkan elő váratlanul, de akad olyan is nem egy, amelyet „szétanekdotizáltam”, a sokszori felidézés során már alighanem inkább „irodalmi” darabok, mint valóságok.

Hogy egy gyors példával éljek az idő - az én tudatos éveim - elejéről. Amikor első Weöres-emlékemhez próbáltam alászállni, nem volt nehéz dolgom: itt van előttem. Egyszerre látvány és sztori. Sokszor elmondtam, most legutóbb abban a kávé- ház-utánzatban, amelyet a szombathelyi önkormányzat rendezett be a születési emléknap tiszteletére. Gimnazista koromban vasárnap délelőttönként olykor be- villamosoztam a Népköztársaság (otthon suttogva: „andrási”...) útjára egy könyvesboltba (Japán Kávéház... József Attila sakkozik Nagy Lajossal, utóbbi nyer, a másik erre...). Ma az írók Boltja. Bizonyos íróké. Kevés híján én vagyok a vezetője, gazdája, igazgatója - lévén a hely az általam hajdanában megpályázott Szépirodalmi Kiadó hajdani tulajdonrésze, óh a kilencvenes évek elejének emdéefes kultúrpolitikája, nevek, szegények, meg szegény mi, jóhiszemű pályázók - persze ez is mellékszál, ha ott is van minden ötven évvel ezelőtti pillanatkép mögött-előtt. Szóval: vasárnapi délelőtti irodalmi matinék, a Jókai tér felőli traktusban. A megemelt pódiumon két öregecske, egy házaspár, egymás kezét fogják. WS még nincs ötven éves, észlelek most. Kéri a ceremóniamester, mondaná el egyik versét. WS feláll, Amyka kezét el nem engedve fisztulás hangon mond valami effélét: Az én verseim nem túl érdekesek. Inkább mondok helyettük másikat, egy nagyon szépet: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon...” Elmondta a Toldi Előhangját, leült és ezután egyetlen szót sem szólt. Ha már anekdotázom, elővillan Veres Péter zömök termete, feketében, gaz- dásan elválasztott fehér hajjal, ugyanezen a pódiumon, akit nem kellett unszolni a beszédre. Ki tudja már, miféle közéleti izgalmakról - „guvernamentális” ügyekről, hogy kedvenc kifejezésével éljek - volt szó (ha nem is voltak ekkor, vagy kussolni kellett róluk, azért ő talált témát), ám egyszerre, talán magamagát is megunva „Péter bácsi” hirtelen belekapott Petőfinek a téli pusztáról írott versébe. Pontosabban annak egyetlen szavába: „prüsszögve” - így viszi éji szállására a lova a betyárt. Az a végtelenbe nyúló, és égbe szárnyaló „értekezés”..., ahogy a ló orrában lévő szőrszállakra ráfagy a pára... Máig felejthetetlen. Mindazok számára, akik lovat a belvárosban legfeljebb rendőr alatt láttak ezekben a „konszolidációs” utóévekben. Azt már csak feltételezem, hogy „innen és ezért” válhatott kedvencemmé ez a vers, olyany- nyira, hogy ha a „lírai realizmus” kifejezésnek egyáltalán van értelme, az nekem ebből a strófából „jön”: „Leveles dohányát a béres leveszi...” írjuk le verssorba tördelés nélkül és találjuk ki, mitől vers mégis. Ez persze szintén mellékszál. És mit szólnának Veres Péterhez - a látványához és a szóhasználatához - a mai bolt mai kiszolgálói és mai kuncsaftjai? És ha betévedne egy elmeháborodott, s kérne egy Gyepsort vagy egy Almáskertet?

Mivel a múlt és a jelen állandó egybejátszásának mint folyamatos asszociációs élménynek nem szándékozom fittyet hányni, idejegyzek még két adalékot. Az egyik a „WS a pódiumon” motívumhoz kapcsolódik. Tóth Éva idézi a közelmúltban egy Weöres-est bevezetőjében (olvasható a - mind remekebb - Lyukasóra ez évi 3. számában), hogy az 1977-es Ady-centenárium megnyitó ünnepségén Boldizsár Iván

294