Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Ölbei Lívia: Pávaszem kisasszony hava

színművész Mennyekbe vágtató prolibusz című - igaz, Weöres-versekből összefont- csodálatos „próteuszi estjét” a Katona József Színház Kamrájában (vagy a szombathelyi Weöres Sándor Színházban); és hol volt még (a semmi vizeiben) a centenáriumi szombathelyi Szent György és a Sárkány-díszbemutató. De hát maga a Weöres Sándor Színház se volt sehol. (Az Akacs Mihály utca 7-ben álló épület 2001- ben még más maszkot viselt, nem öltötte magára új szerepét, nem lényegült át - tényleg csodálatos módon - színházzá.)

Mindenesetre a Kőszegi Várszínház 1987-es A kétfejű fenevad-előadása Radnóti Zsuzsa összefoglalójának értelmében a kudarcok közé soroltatik. (Közbevetőleg: a dráma keletkezési idejével kapcsolatban a legutóbbi időkig több évszám is forgalomban volt. A mai közmegegyezés szerint A kétfejű fenevad című „történelmi panoptikum” 1972-ben íródott; a hivatkozási alap Czímer József közlése az Életünk 1983/6. számában.) Az 1987-es Weöres-bemutatóval - kudarc volt vagy nem - véget ért az első korszak a Kőszegi Várszínházban. A következő évben Romhányi László rendező helyére megérkezett Merő Béla, és a történelmi drámák helyét lassan átvették a „könnyed, nyáresti” előadások. A játszóhelyet a patinás kulisszák között eredetileg kifejezetten azért hozták létre, hogy történelmi tárgyú magyar drámák megszületését generálva ősbemutatók helyszíne legyen. Persze a történelem - hát még a történelmi tárgyú színdarab - mindig az aktuális mának üzen. Az 1686-ban „játszódó” Weöres-színjáték, A kétfejű fenevad az első olyan dráma, amely nem ősbemutatóként került színre Kőszegen (de Weöres személyében nyilván megvolt a Vas megyei vonatkozása). A Kőszegi Várszínház első harminc évét földolgozó kötetben Tóthárpád Ferenc „korszakváltó slusszpoénnak” nevezi a Weöres-premiert, amelyben mások mellett Bánffy György, Holl István, Keres Emil, Tomanek Gábor lépett színre; sőt: a hangja által jelen volt Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre. A jubileumi kötetben megidézett kis Vas Népe-vita pedig - mint mogyoróhéjban a világ- fölmutatja a Weöres-drámákkal kapcsolatban gyakran fölmerülő dilemmákat is. Hogy tudniillik hiba-e például, ha a néző az egyik pillanatban tragédiát, a másikban komédiát lát, a harmadikban meg egyszerre mindkettőt (már hogy volna hiba); hogy vajon Weöres megengedi-e a színre vitt közönségességet, operettet, magyar nótát és „mindenféle giccset” (elvileg biztosan nincs kifogása ellenük, hiszen mindent, de mindent fölhasznált, amit a nyelvi világban talált, a lényeg nem a „mit”, hanem a „hogyan”); de megjelent a vitában az a sokszor fölbukkanó vélemény is, miszerint „az eredeti Weöres-szöveg (vagyis A kétfejű fenevad) majdhogynem színre vihetet- len”. Persze voltaképpen nem is ez a cél. A drámaszöveg a színházban egyrészt ma már nem „szent és sérthetetlen”, másrészt Weöres-Sándor színjátékainak megrendezésekor főleg a szövegvilágnak a leginkább megfelelő színházi nyelv kialakítása a legnagyobb feladat.

Weöres maga azt tapasztalta, hogy az amatőrök (ma alternatívoknak, függetleneknek mondanánk) nyitottságuk, kísérletező kedvük révén jobban boldogulnak darabjainak stílusvilágával. A profi színészeknek fölrója, hogy hiányos a mozgáskultúrájuk, magyartalan, rossz a kiejtésük, hogy hajlamosak háttérbe szorítani a drámai szöveget. A nemhivatásos színházak persze nem az Octopushoz vagy A kétfejű fenevadhoz, hanem inkább (elsősorban) a Holdbéli csónakoshoz (1940) fordultak. Bár mindent összevetve a Weöres-színjátékok közül a professzionális szín200