Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Szigeti Csaba: Weöres Sándor Ének a határtalanról kötetkompozíciója

összefüggésein belül, s végül ugyanez 4) a Még így sem kötet legelső költeményének kezdete, tehát nyitó versként értelmezendő a kötetegész értelemösszefüggésein belül.

Ismét és némi joggal jegyezhetné meg bárki, hogy a fenti példát tendenciózusan választottam ki, hiszen egy sorozat nyitó darabjáról van szó, ezért az imént elmondottak már nem érvényesek valamely sorozat egyéb darabjaira. Azért némi joggal, mert a legkülönfélébb európai verseskötet-kompozícióról elmondható az, hogy legyen a szerkesztés a teljes kompozíción belül bármilyen, a kezdő és a záró darab (kitüntetett „pozíciója” miatt) hangsúlyos, mindkettő összegző jellegű szokott lenni. Metaforikusán fogalmazva, a legelső költeményből „szálak” indulnak ki a kötet egésze felé, a legutolsó költeményben „szálak” futnak össze a kötet egésze felől. Ha igen általános tipológiát szeretnénk felállítani, akkor az ilyen kötetszerkezetet zárt kompozíciónak nevezhetjük. A nyílt kompozíció rendkívül ritka, és csekély ismereteim szerint nem két, csak egyféle: nem ismerek hangsúlytalan kezdésű gyűjteményszerkezetet, vagyis olyat, amely mintegy ’véletlenszerűen’, mintegy ’esetlegesen’ kezdődnék el. De ennek a fordítottjára van példa a záróversnél, vagyis arra, amikor a kötetszerkezet, ahelyett, hogy zárulna és lezárulna, megszakad, mintegy beleszakad a nem-szövegbe, a nem-költészetbe, a nem-valamibe (nagyjából az egyes versek szerkesztésében az ún. romantikus töredéknek megfelelően). Az ilyen ’nyitott’ vagy ’félig-nyitott’ kompozíció legszebb példája a mi költészetünkből Petőfi Felhők-ciklusa (a szoros gyűjtemény-jelleget azonnal mutatja a címek hiánya: ezek helyett in- cipitek állnak). A másik példát nem tudom nyelvileg ellenőrizni: Jacques Roubaud szerint ha haikukat rendezünk egymás után, a sorozatot egyszer csak meg kell szakítani, hogy mintegy rányíljon a végtelenre. Weöres Sándor verseskötetének címében a határtalan jelentése viszonylag biztonságosan megadható: mivel a kötet egésze jól látható módon nem a zsidó-keresztény kultúra körében fogant, a határtalan itt nem más, mint az cxtklqov,

(Néhány történetileg megképződött típusról)

Amit ezen általános (tipológiai) megjegyzések után regisztrálhatunk, az a nagymeny- nyiségű kompozíciótípus, amiket a görögségtől fogva az európai költeménykultúra napjainkig felhalmozott: ezek történelmileg megképződött szerkesztéstípusok, viszonylag jól rögzíthető kezdetekkel (vagyis egy-egy gyűjtemény mint valamely típus modellje áll előttünk). Számuk oly nagy, forrásaik és másodlagos irodalmuk oly kiterjedt, hogy az így előtáruló területet mégoly felületességgel sem tudjuk áttekinteni, ezért ajánlatos csak a mi költészettörténetünk (és Weöres Sándor verseskötete) szempontjából jelentős munkákat és modelleket megemlíteni, hangsúlyozom, igen érintőlegesen.

Az egyik legáltalánosabb gyűjteményszerkesztési mód igen egyszerű: az azonos versformában vagy műfajban írott darabok kerüljenek együvé, kerüljenek egy „könyv”-be. így hagyományozódott ránk a horatiusi corpus: az Odae, az Epistulae, a Satyrae, stb. De egy-egy műfajon vagy versformán belül a sorrend, a szerkezet finom hangolású, mint az epigrammáknál a theokritosi gyűjtemény esetében. És léteznek az azonos műfajú költeményekből álló gyűjtemények között igen összetett szerkezetek. Ilyen például a vergiliusi Eclogae vagy Bucólica szerkezete: a gyűjtemény hagyományosan 10 darabot tartalmaz (maga az „écloga” szó azt jelenti, hogy ’meg187