Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
taszerepekre, maga választ bútorokat, falikárpitokat, virágokat, persze a legdrágább holmikat, mert mindennek eredetinek kell lennie. Kosztümök garmadáját tervezteti meg Piero Tosival, olyanokat is, amiket egyetlen jelenetben sem viselnek a színészek. A producerek okkal tartanak a költségvetés túllépésétől, ezért Salina szerepére egy „húzónevet” ajánlanak, Búrt Lancastert, aki biztosítja a film tengerentúli sikerét. Visconti tombol; még hogy egy amerikai „gengszter” olasz arisztokratát játsszon! Ő Nyikolaj Cserkaszovot akarja - aki egykor Eizenstein Rettegett Ivánjának címszereplője volt -, vagy Laurence Oliviert, a biztos minőséget. Mivel egyik színészt sem sikerül megszerezni, az idő pedig sürget, a gyártás - Visconti háta mögött - leszerződteti Lancastert. Első látásra valóban szerencsétlen választásnak tűnik: a középkorú, remek fizikai adottságokkal rendelkező amerikai sztárt - aki cirkuszi légtornászként kezdte pályafutását, és a háború után klasszikus noirokkal futott be - nem csupán egy kontinens, hanem egy egész világ választja el a risorgimento feudális urától. Visconti eleinte gyűlöli és szándékosan kellemetlen helyzetekbe hozza: bemutatja főnemes ismerőseinek, hogy jó modort és tartást tanuljon, végtelen keringőzésre kényszeríti Cardinaléval, majd táncórákra kötelezi, míg ő tüntetőén visz- szavonul lakosztályába, és szeretett „Claudine”-jával pezsgőzik. De Lancaster derekasan tűri a megaláztatást, felméri a szerepben rejlő lehetőségeket, és elég komoly ahhoz, hogy sértett hiúságát háttérbe szorítsa a készülő nagy mű kedvéért. A rendező még sokáig nem ereszkedik le címszereplőjéhez, utasításait közvetítőkön keresztül közli vele, játékába folyton beleköt - ugyan mit lehet várni ettől a jenkitől! 1962 nyarán elviselhetetlen hőség tikkasztja Szicíliát, a színészeken patakzik a verejték a súlyos kosztümök alatt, de nem panaszkodnak; még Cardinale sem, aki pedig a képtelenül szoros fűző miatt szó szerint vért izzad. Ezeknek az emberpróbáló körülményeknek a feszültségéből születik meg a kihalt embertípus megrendítő freskója. Lassanként a mester is megenyhül kemény munkát produkáló főhőse irányában, ahogy Lancasterből fokról-fokra olyan szálfatartású, zord oroszlánábrázatú arisztokrata válik, amilyennek megálmodta. Lélegzetelállító képsorokat köszönhet a filmtörténet annak a tökéletes összhangnak, amely Visconti alkotóerejének, csalhatatlan ízlésének, drámai érzékének és maximalizmusának köszönhetően végül összeáll. A párduc színvilágát a tompa fényű arany, a vörös és a barna gazdag, fakó sárgáig terjedő árnyalatai uralják, amelyek amellett, hogy tökéletesen szolgálják a dramaturgiai célt, felidézik a kor és a hely atmoszféráját. Ténylegesen érezzük a hatalmas ablakok aranyszegélyű függönyein beáramló poros, zamatos levegőt, a csatajelenetek fülledt vibrálását, a hosszú kocsiutat megtett család elcsigázottságát, amint gépiesen bevonul a súlyos, ódon fafaragásokkal díszített vidéki templomba, hogy a tiszteletükre celebrált mise alatt moderáltan megtanácskozza, kiket kell meghívni vacsorára a környék új urai közül. Amint végigpásztázzuk a portól szürke arcokat - a herceg komor ragadozóvonásait, Tancredi porcelánábrázatát finoman kiálló pofacsontjaival és acélkék szemével, a sötéthajú lányok klasszikus szépségét -, nosztalgikus fájdalomtól elfacsarodó szívvel visszautazunk a múltba, mintha elfelejtett ősök viaszfiguráit látnánk. A megsárgult fényképeken őrzött világ titkait már soha nem fejthetjük meg. Az elmúlás számos, roppant bravúrral összesűrített képben, szimbolikus formában is megjelenik, mint a halott katona a kertben, amelynek látványától a herceget rémálmok kínozzák, vagy a nagyszabású báljelenet - aminek teljes negyvenöt percét az Amerikában terjesztett változatból egyszerűen 35
