Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

kivágták. Pedig a bál - Angelica hivatalos bemutatása - nemcsak azért kulcsfontos­ságú, mert a teljes történetet összegzi és Visconti saját ifjúkorában átélt élményeit rekonstruálja, hanem mert szertartásos körtánccal elbúcsúztatja a régi világot és ünnepélyesen köszönti az újat. A fényűző palota aranycsillárjainak gyertyafényében csivitelő hajadonok szépelgését, egykori garibaldistákból az egyesült Olaszország tábornokaivá lett élvhajhászok pökhendi, unalmas szócséplését, idős főrangúak kö­telességszerű udvariaskodását Salina jól ismeri és mérhetetlenül unja. Céltalanul, kiábrándultán téblábol közöttük, aztán visszavonul egy sötét szalonba, szivarra gyújt és rezignáltan szemléli a kandalló fölött függő Greuze-festményt, Az igaz halálát - önnön halálát, aminek bemutatásától Visconti megkíméli a nézőt. Egyedüli vigasza Tancredi és Angelica érkezése. De ők, a boldogok és fiatalok nem képesek megérteni végtelen fájdalmát, feszengve hallgatják keserű monológját a halálról, ami számukra annyira idegen, annyira távoli. Vigasztalásul a lány táncra kéri a herceget - az utolsó tánc a titokban imádott, elérhetetlen nővel. Salina néhány percre valóban kivirul, amint a bálterem háttérbe húzódó párjai tekintete előtt keringőzik a kékes árnyalatú elefántcsontszínű csipkében pompázó, kihívó életerőt árasztó Angelicával. Aztán udvariasan távozik, lelép a színről. Nem tudhatjuk biztosan, mit jelentett A párduc Visconti számára. Készítése ide­jén nyilván a „kedvenc filmje” volt, de hát mindig az aktuális alkotás volt a kedvence, a még megvalósítatlan kihívás: korábban a Rocco, később a Ludwig. Az viszont ta­gadhatatlan, hogy Lampedusa adaptációja a filmográfia első darabja, amely egyér­telmű, mély önéletrajzi elemeket hordoz. Nemcsak azért, mert Burt Lancaster (akivel a munka végére elválaszthatatlan barátok lettek, olyannyira, hogy az ameri­kai „minden színész álmának” nevezte Viscontit) bevallottan a rendező főúri ma- nírjaiból merített Salina figurájának megformálásához, de a figyelmes néző apró, lopott momentumokból következtethet Visconti ambivalens lelkivilágának rezdü­léseire is. Amikor Salina tükörbe néz, nem saját ábrázatát, hanem a mögötte hetyke mosollyal álló Tancredit pillantja meg, ugyanúgy, ahogy a Senso Serpieri grófnője toalett asztalkája tükrében Mahler hadnagyot látja: mindketten életük középpont­ját, szeretetük és csodálatuk tárgyát szemlélik, egyúttal azt, akivé válni szeretnének. Pikáns adalék, hogy A párducban ez az ideál Alain Delon, akinek női komplementere ezúttal Claudia Cardinale, gesztenyebarna hajában gyöngyvirággal és vörös rózsával a kebelén, a lehengerlő nőiség és erotika közvetítője, akit Visconti „szelídítésre váró macskának” nevez. E két ember „összerobbanása” az alkotóművész győzelme, a ma­gánember számára viszont a szépség és tökéletesség utáni, mindig csak időlegesen kielégíthető sóvárgás fájdalmának csillapítója. Ezért idealizálja őket, ellentétben Lampedusával: a regényben Angelica lényében, minden igyekezete ellenére meg­marad a paraszti közönségesség, Tancredi pedig önként és dalolva válik főnemesből opportunista gazemberré. Visconti csak egyetlen alkalommal mutatja be Angelica vulgáris oldalát: amikor a vacsoraasztal mellett kedvese egy apácazárdába való be­törés történetével kérkedik, a jelenlevők döbbenetére harsány kacagásban tör ki. A párduc nem csupán tematikailag választóvonal az életműben. A három évvel korábbi koccoban minden magától történik, egyetlen felesleges momentum sincs benne, a plasztikus szépség a drámai szándék szolgálatában áll. A párduc nem kevésbé felkavaró, de már megjelennek a csupán hangulatfestő jelenetek - mint az ifjú pár barangolása az üres Falconeri kastélyban amelyek ugyan esztétikailag maradandó 36

Next

/
Thumbnails
Contents