Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

tesz, hogy szigorú elvárásainak megfeleljen. Az ekkor szárnyra kapott és a külvilág számára soha nem tisztázott Visconti-Delon kapcsolat mibenlétét nem a bulvárfaló kíváncsiságának kielégítése végett lenne érdemes ismerni, inkább azért, mert talán némi fényt vetne a rendező ambivalens személyiségjegyeire. Maga Visconti sohasem beszélt erről, és Delon ma, jóval túl a hetvenen érzelmes nosztalgiával hangoztatja, hogy milyen zseniális mestere, példaképe és atyai barátja volt a rendező, hogy neki köszönheti a pályán elért sikereit („Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék Luchino Viscontira”), de a közöttük fennálló állítólagos intim viszonyról diszkréten hallgat. Nincs abban semmi meglepő, hogy a szépségimádó mestert elbűvölte a nála harminc évvel fiatalabb színész megjelenése, és első, londoni találkozásuktól fogva afféle inspiráló múzsaként tekintett Delonra, akinek nyilván hízelgett ez, ráadásul szakmai áttörést remélt az együttműködéstől. És hálás is volt a filmrendezőnek, mert megtanította az elkötelezett, kemény színészi munkára, ízlésformáló leckéket adott neki az öltözködéstől a festészetig, és bevonta saját, időtlen értékekkel telezsúfolt világába, amelynek nem éppen polgári erkölcsi felfogása is részét képezte. Visconti homoerotikus vonzalma - ami későbbi filmjeiben eléggé nyilvánvalóan, bár sohasem közönségesen megjelenik - elsősorban nem Delonnak a férfinak szólt, inkább a szépség és fiatalság ideális hordozójának. Találkozhatunk hasonlóval Hadrianus császár és Antinous, Oscar Wilde és Lord Alfred Douglas, vagy Stefan George és „Maximin” esetében. Akárcsak ők, Visconti is a szépségbe szerelmes, és ha az olykor férfi képében jelenik meg, elfogadja. Ugyanígy tekint színésznőire is, például Claudia Cardinaléra, akit elhalmoz ajándékokkal és hercegnőként bánik vele, igazi úr módjára. A nőkkel, főleg a bizonytalan fiatal színésznőkkel nagyon figyelmes és bőkezű: önbizalmat önt beléjük, pazar díszletek közé helyezi őket, ruhakölteményeket terveztet számukra. Olyan, akár a gyerek, aki különösen drága játékokkal játszik - akár az arisztokrata, aki megengedheti magának a drága játékokat. Erre a nagyvonalúságra jellemző, hogy még Delon menyasszonyát, az osztrák Romy Schneidert is bizalmába fogadja, sőt a jegyespár részvételével a Théatre de Parisban színpadra állítja John Ford híres Kár, hogy szajha című, véres testvérszerelemről szóló barokk drámáját. Ezért nevezi később Schneider az „igazi tanárának” Viscontit, aki őt franciául taníttatta és bevezette Chanel divatszalonjába, hogy új image-t kreáljon az addig naiv kislányokat alakító, pufók színésznőnek. Az a Visconti, aki megvetően nyilatkozik a hatvanas években dúló feminista őrületről („Miféle felszabadítást akarnak? Nőknek kell lenniük, ez elég. Ágy, konyha, anyaság...”), a társadalom által évezredek óta elfogadott nőtípussal szemben jobban kedveli a határozott, maszkulin nőket, amilyen Chanel és dAmico asszony, állandó forgatókönyvírója - íme a személyiség újabb ellentmondásos vonása. A kedvenceit elragadó játékbabákként kényeztető Viconti mellett létezik a diktatórikus Visconti is - a „középkori kényúr ostorral”, mint első filmjének hősnője megjegyezte -, aki nagyvonalúságáért nem hálát és csodálatot vár, hanem azt, hogy mindenben alávessék magukat alkotói akaratának. Amikor egy-egy hosszú munkanap után kollégáit feszültségoldó pezsgőzésre hívja, elragadó társasági ember és megértő barát, de másnap reggelre újra „kényúrrá” változik. A Delon-Schneider párral valóságos szimbiózisban él, hiszen már készül nagyszabású történelmi freskójára, A párducra, amelyben Tancredi szerepét természetesen a fiatal franciának szánja. Elutazik Szicíliába, hogy eredeti helyszíneket keressen, igazi arisztokratákat szerződtet statisz34