Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

mélyével az új idők valóságábrázolása mellett kellene állnia. Most először merül fel a pályáját végigkísérő kérdés: kommunista-e valójában a művész, vagy csupán hangoztatja, hiszen az ötvenes években olaszok, németek egyformán igyekeznek megfeledkezni a szélsőjobboldali ideákról. Mennyire őszinte Visconti realizmusa, a nyomorultakkal való együttérzése? Egyre nyilvánvalóbb a nézetei és a filmjei között feszülő, látszatra feloldhatatlan kettősség, szinte már „skizoid” állapot. Egyfelől Visconti komolyan próbálja megérteni azt a közeget, amelynek ábrázolására korai filmjeiben vállalkozott, egyetért korának politikai, társadalmi változásaival, hiszen maga is a munka - ha nem is a kétkezi munka - megszállottja. Másfelől viszont hogyan lenne képes átérezni az egyszerű halászemberek küzdelmeit a napi betevőért, amikor származása, neveltetése, életvitele, egész alkata egy merőben más osztályhoz köti? Ezt az ellentmondást sosem lesz képes feloldani, és ebből a személyisége mélységeiben gyökerező paradoxonból következik alkotásainak - csakúgy, mint magánéletének - ambivalenciája. Visconti afféle romantikus realista: ha a realizmus egyenlő a rút, a visszataszító, az alantas boncolgatásával, ő a szépségbe menekül. Nem fogadja el, hogy a világ csúnya, és később, amikor „csalódnak benne” és szidják, bezárkózik elefántcsonttornyába, ahol körülveszi magát szép tárgyakkal és szép emberekkel, és egy olyan kornak lesz ódivatú krónikása, amelynek a szép, a nemes természetes közegét alkotta. Az, hogy továbbra is hangoztatja saját nemesi voltának jelentéktelenségét, nem tudatos hazugság a részéről; semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy egy tíz-tizenkét órás munkanap után hazamegy a palotájába, ahol li- bériás inasok lesik kívánságait. Visconti nem „elárulja” a neorealizmust, inkább „ha- zatalál”, a Salinák és Falconerik világába, ahova mindig is tartozott, akkor is, ha soha nem ismeri be.

Következő filmje, a - Magyarországon semmitmondó Érzelem cím alatt futó - Senso már minden tekintetben megelőlegezi az érett pályaszakasz műveit. Nagyon helyesen látta Luigi Charini, amikor azt írta róla, hogy „minden formai szépsége ellenére is Visconti egyik legirodalmibb, legteátrálisabb és legmesterkéltebb filmje". A mű a risorgimento végén, a rendező által annyira kedvelt 1860-as évek Velencéjében játszódik, és egy olasz grófnő meg egy osztrák katonatiszt viharos szerelméről szól. Árulás, csalódás, téboly: variáció a Megszállottságra. De micsoda filmet készít Visconti ebből az elcsépelt love storyból! Grandiózus operát látunk, a hősök mindvégig díszletek között bolyonganak, hol az éjjeli kihalt város szűk sikátoraiban, hol a pompás vidéki villa tágas termeiben. Még az emlékezetes zárójelenet is - amikor a szerelmi bánatába beleőrült grófnő kedvese nevét kiáltozva céltalanul rohan a vakvilágba - olyan érzést kelt, mintha egy romantikus opera primadonnája elhagyná a játékteret. Visconti filmjeinek mostantól állandó jelzőivé válnak a „fényűző”, „patinás”, „túláradó” szavak, de a kívülállók figyelmét ismét elkerüli az a tény, hogy a csodálatos látvány nem öncélúan hivalkodó, hanem egy fegyelmezetten megkomponált rend szolgálatában áll. A páratlanul kifinomult ízlés a rendező egyik ütőkártyája. Olyasvalami ez, amit nem lehet megtanulni vagy kifejleszteni; veleszületett adottság és a főúri neveltetés gyümölcse. Figyelme a legapróbb részletekre is kiterjed: a függönyök anyagára, a válogatott virágok elrendezésére, a kosztümök, kalapok, arcfátylak, köpenyekredőinek esésére, az ajtónálló arckifejezésére... Stábjának egyik állandó munkatársa, a jelmeztervező Piero Tosi úgy emlékezik, hogy a maximalista Visconti ellen nem lehetett lázadni, mindenki elfogadta vezetőként, tekin31