Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

télyét senki sem vitatta. Amint megjelent, csend lett: „Egy munkanap után azt mondtuk: a gróf elégedett”. A Tosihoz hasonló kevesek, akik megfeleltek elvárásainak és évtizedeken át mellette maradtak - mint Suso Cecchi d’Amico forgatókönyvíró és Giuseppe Rotunno operatőr arról is beszélnek, milyen biztos kézzel vezette kiváló érzékkel összeválogatott szereplőgárdáját. Mindig pontos elképzelése volt arról, melyik szerepnek ki a tökéletes megjelenítője, és mint a legtöbb nagy rendező, idővel ő is megtalálta kedvenceit, akik szerinte eléggé nemesek, tehetségesek és intelligensek voltak ahhoz, hogy gondosan felépített világába belehelyezze őket. Fütyült a divatos sztárokra, jól tudta, hogy ez a státusz a színésztől eltávolított, mesterséges image-t jelenti, amely mögött gyakran nincs valódi tehetség. Sztárokra a középszerű filmeseknek van szükségük, hogy hírverést csináljanak középszerű filmjeiknek. Előfordul persze, hogy egy sztár egyben jó színész is. A Senso Serpiri grófnőjeként Ingrid Berg- mant látta volna szívesen, de a svéd színésznő ekkoriban Roberto Rossellini felesége volt, aki nem engedte, hogy más rendezőkkel dolgozzon. A szerencsejátékos, kitartott Mahler hadnagy szerepét Marion Brandónak szánta, de a frissen befutott amerikaiért egymást túllicitálva kapkodtak a tengerentúli stúdiók. így aztán beérte a valóban nemesi származású Alida Valiival és Farley Grangerrel. Mindketten Hitchcock-filmek- ben szereztek nevet, de - mint már az angol rendező megállapította - egyikük sem volt kiemelkedő tehetség. Látszik ez a Sensóban is, ahol ugyan derekasan helytállnak, ám annak az erőteljes kisugárzásnak, ami által Bergman és Brando képes lett volna a karakterek mélyebb dimenzióját felvillantani, nyoma sincs bennük.

Az 1957-ben bemutatott, teljes egészében stúdióban forgatott, vegyes fogadtatású Fehér éjszakákat követően Visconti még egyszer utoljára visszatér a munkás- osztály ábrázolásához. Sokak szerint ez a film, a Rocco és fivérei az életmű legerősebb, legmaradandóbb darabja. Bár a történet hátteréül szolgáló Olaszország szociális problémáit már nem értjük, a mű mai szemmel is friss és megrendítő dramaturgiai egyensúlyával, fekete-fehér képeivel, a fiatal színészek összjátékának köszönhető szenvedélyével és feszültségével. Környezetrajza úgy realista, hogy nem enged a csúfság lehúzó erejének, lélektani ábrázolása pedig eléggé árnyalt ahhoz, hogy ne a jó és a rossz harcának elcsépelt tanmeséjét lássuk benne. Tematikailag Visconti itt próbálja ki először a családtörténetet, amibe egy Dosztojevszkij-ihletésű szálat csempész. A címszereplőt A félkegyelmű angyalian ártatlan Miskin hercegéről, ellentétét, a durva, önelveszejtő Rogozsinról, közös szenvedélyük tárgyát pedig Nasz- taszja Filippovnáról mintázza. Viscontinál a szerelem mindig tébolyhoz és halálhoz vezet, a romantikus érzelmek nem tűrik a középszert.

Fél lábbal az általa kialakított filmtípusban, a másikkal viszont már az érett pályaszakasz mezsgyéjén állva, a rendező felfedezi azokat a fiatal színészeket, akikhez később is rendre visszatér. Erélyesen tiltakozik a gyártás által javasolt Brigitte Bardot szerepeltetése ellen, aki hírnevével biztosítaná a zsíros bevételt - nem, ő nem dolgozik született antitalentumokkal, Bardot legfeljebb statiszta lehetne a filmjében, jelenti ki. Kora divatos nőideáljai közül egyedül Claudia Cardinale érdekli, aki ugyan már nem kezdő, de elég hamvas ahhoz, hogy saját ízlése szerint formálja. Roccót, az önfeláldozó fivért, aki alkoholista bátyja tartozásai miatt bokszolni kényszerül, Alain Delon játssza, még nagyon távol attól a kegyetlen macho-tól, amilyennek később - talán nem minden ok nélkül - beállították. A huszonnégy éves francia, aki semmilyen színiiskolát nem végzett, csodálattal néz fel mesterére és mindent meg32