Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
VERES ZSUZSANNA Luchino Visconti: A párduc i860, május. Szicília legnyugatibb részén, Marsalánál partra száll Garibaldi, hogy leszámoljon a Bourbon-elnyomás képviselőivel, és elhozza a szabadságot. Ez a „katonai és politikai lángelme”, akinek személyét annyi legenda övezi, fehér ponchó- ban, fején sombreróval vezeti gyalogos seregét, mintha valami latin-amerikai karneválra vonulna. Szentképeket osztogatnak az ámuló helybelieknek, amelyek a „két világ hősét” messiási pózban ábrázolják. A hatóságok későn kapnak észbe, sietve tizennyolcezer nápolyi katonát rendelnek Palermo védelmére. Ha Szicília elesik, oda a királyság. Garibaldiék az őrizetlen Termini-kapun át bemasíroznak a fővárosba. Népfelkelés tör ki; gyújtogatás, lincselés, fosztogatás. Pár napos csetepaté után Ferenc király aláírja a kapitulációs okmányt - ezzel a Két Szicília Királyság alig negyvennégy esztendős fennállás után kiszenved. A pusztítóan forró nyár végére a sziget a szabadságharcos lábai előtt hever. Elhagyott nemesi kúriák, egyházi birtokok, évezredek hódítóinak kőbefaragott emlékei, római, normann, mór paloták, na meg járhatatlanul rossz utak, kopár hegyek között összeütött települések nyomor- negyedekkel, a szűk sikátorok megfeketedett bérházainak kapualjaiban szoptató anyákkal és koldusokkal, akikre senki ügyet sem vet... Végtelen olíva- és pálmaligetek, festők és botanikusok legmerészebb álmait messze túlszárnyaló színözönben pompázó virágok és cserjék, zord szirteken épült kolostorok, és tenger, tenger ameddig a szem ellát. A földi paradicsom és a földi pokol egyben. Elég távol Európától ahhoz, hogy zárkózott megvetéssel forduljon el a szociális és gazdasági modernizáció vívmányaitól. Szicíliát néhány ősi arisztokrata család uralja a jezsuitákkal szoros kötelékben. Hagyomány és vallás változást nem tűrő szimbiózisa ez. Garibaldi most beléphet a megkövült idő birodalmába, apácazárdákba és pompás villákba, amelyek mennyezetéről barokk mesterek keze nyomán a tizenkét olymphosi tekint le rá megvetően, oltalmazva a középpontban álló családi címert, magát a dinasztiát. Ő, az egykori nizzai halászgyerek, majd nemzetközi kalandor mindezt nem érti, nem is értheti. Csak azt tudja, hogy az urak világának, ennek a csupa arany, csupa címer, csupa feszület világnak egyszer s mindenkorra vége. Nem hóhérnak tartja magát, inkább orvosnak, aki igyekszik felébreszteni a kómába süllyedt beteget. Hiszi, hogy a társadalmi osztályok közötti határokat el kell törölni, sőt a népek viszályait is megoldja az egyenlőség és a szabadság kivívása. Persze mindezt nem lehet egy csapásra keresztülvinni, nem kívánja ő a monarchiák szétzúzását. Csak éppen vegyék tudomásul az urak, hogy engedniük kell évszázados előjogaikból - kezdetnek megteszi a „demokratikus monarchia”. Nem túl merész következtetés, hogy a „két világ hőse” egy mukkot sem ért a politikából, de hát nem is ez a küldetése. Egyelőre megelégszik azzal, hogy beköltözik a királyi palotába - a la Cromwell kormányt nevez ki, eltöröl néhány vámot, betiltja a szerencsejátékot, és szétosztogatja a jezsuiták birtokait. Persze nem a szegény parasztoknak, akik megművelik, hanem a „forradalom” alatt megtollasodott újgazdagoknak, kereskedőknek, csempészeknek, vagyis a lojális harcostársaknak. A polgári átalakulás további lépéseiről nincsenek átfogó elképze22
