Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Odorics Ferenc: A teljesség felé

és így a dombhoz tartozó terület géniuszát is, hogy fényben, a fény igézetében ragyogjon a templom dombja, villogjon a torony gombja, hogy a testté vált fényige, a szőlővenyige ne rémséges sötétben legyen, hogy ne remegjen a venyige. Mert ha a domb, a föld, a test nincs rendben, akkor az ember szíve kivásik, a test remeg és csörög. Csörög, jelez a cserje teste. Sándor bácsi - ahogy tartják errefelé - a Mátyáshalom szimbolikus és fizikai rendben tartásával ápolta a cserje, a Cser, a Kemenes- hát testét és lelkét. Merthogy ő ennek a tájnak, ennek a vidéknek a rendben tartója, vagyis őrzője, ahogy nevében is viseli szakrális feladatát: Weöres, azaz v-őr-ös, vigyázó. Vigyáz - szintén a neve szerint is - az ősiségre, régiségre, az emberiség ősi tudására, a Scientia Sacra-ra, a szent tudomásra. Teljesíti azt a feladatot, amelyet mesterei, többek között Hamvas Béla bízott reá. „Valószínűnek látszik, hogy a történeti időben az archaikus ősképlátást, vagyis azt a metafizikai létlátást, amely az anyagi természet határain túl lát, a művészet és költészet őrzi.”1 „A költő mindig a Guénon értelmében vett hagyomány alakja volt, s feladata: az ember és a transzcendens világ között levő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata s az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen lényeges feladatának megőrzése.”2

Weöres Sándor erről az őrhelyről láthatta a három tanúhegy közül a Ság hegy Északnak néző és a Mátyás-domb felé is megnyitott kráterében megmutatkozó magmában a Föld őserejét.

„Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég. / Lyukas és fagyos az emlék. / A fákon piros láz van.”

Ahogy láthatta Nagy László is iszkázi, azaz őskézi szülőháza udvaráról, az eperfa alóli őrhelyéről a Somló sok évezredes magmatikus tanúságának ragyogását. Mindkét táltosköltő a föld magjából előtörő magma energiájából nyerte a test erejét és a test megőrzésének feladatát. Ha nem őrződ a venyigét, remeg, rémeg, rémül a teste. S ha Nagy László tekintetét keletről nyugatra fordította, akkor szeme elé tárult a harmadik tanúhegy, a Kis-Somlyó kéménye. Nagy László, akinek nevében a ló, a magyarság ősi minősége ágaskodott, őskézi szülőházában folyamatosan szembesült a Somló és a Somlyó tanúhegyekben elrejtett és egybefonódó régi magyar minőségekkel: a lóság és a jóság erejével. Ahogy Nagy Lászlót intette írásra falujában a fel- sőőskézi szellem, úgy intette Weöres Sándort is Csönge csöngése, csendje és rendje. Csönge a költészet kettős ősrégi feladatát viseli nevében: csönget, riaszt, ébreszt, hogy magunkra találhassunk a mindenségben, s csöndre int, így rendben tart, hogy mindig a mindenséghez mérjük magunkat, hogy a teljesség teljes, azaz tejes értékű múlandó részeként leljünk örömökre. Sándor bácsi csendben volt, hogy rend legyen. S mint ahogy talán józsef Atillától tudjuk leginkább, aki a csendért felel, az felel a rendért is. S ha Csönge, a csöngei Királydomb nincs csöndben, azaz rendben, akkor „csörög a cserje teste”, jelez a Cser, a Kemeneshát teste. Kemeneshát - ahogy errefelé tartják - amellett, hogy kavicsoshát/köveshát kéményeshát, aminek kürtője van, azaz hallja az égi harsonákat, olyan vidék, amelynek kéménye van, amely kapcsolatban áll az égi erőkkel: Nagy László hegye, a Somló hegy a Vénusszal és a Holddal, Weöres Sándor hegye, a Ság hegy a Szaturnusszal. Nagy László a fehérló fiaként a teljesség, a tejesség szakrális minőségét képviselő Tejútra pattan,

(„a Fehér ló, / növendék fia vagyok én (...) röpít az égi kökényfák alatt” - írja a Ha dong a föld című versében). Ahogy Somló vára a Hold uralma alatt áll, úgy áll a

240