Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Odorics Ferenc: A teljesség felé

Valse triste is a Hold irányítása alatt, hiszen hétszer négysoros strófarendje a holdciklus 28 napját adja ki.

Miképpen lépett egymással szellemi kapcsolatba a két kemenesi táltosköltő? Miképpen tanúskodhat erről a Valse triste?

Pontosan nem tudható, hogy a Valse triste mikor is íródott, vélhetően legkésőbb 1934-ben, hiszen az 1935-ös A kő és az ember című második kötetben jelent meg, s nem sokkal korábban, hiszen az első kötetben, a Hideg variban nincs benne. Azt sem tudhatjuk, hogy a vers megírásának idejében Weöres Sándor éppen hol tartózkodott. Amennyiben 1935 nyár végére már visszaérkezett az Észak géniuszát megvizsgáló európai utazásáról, s mivel csak ősszel kezdte meg tanulmányait a pécsi egyetemen, így egyáltalán nem kizárt, hogy akkor épp Csöngén, sőt akár a Mátyás-halmon rendezkedhetett, őrködhetett, amikor Nagy Lászlót „1935 augusztusában a réten, őrzés közben lepi meg a végzetes nagy láz”3 - ahogy Tüskés Tibor írja. Nem tudni, hogy Nagy László lábára a kedvenc lova lépett-e, vagy zöld almát evett, vagy valami egyébtől kapott maláriát, azaz morbus hungaricust, magyarbetegséget, s azt sem tudni, hogy a 10 napos folyadék bevitele nélküli izzasztás és a műtétek sorozata azzal magyarázható-e, hogy a táltosi hívásra nem felelt, egy bizonyosnak látszik: ebben az időszakban egy olyan beavatásnak, másképp halál közeli élménynek lett részese, amelynek következtében a földművelői kasztból (hiszen testi hibásan már nem vezethette a paraszti gazdaságot) valamely erő a brahmani, a táltosi, itt költői kasztba irányította, s mindezen beavatási folyamat a Somló lábánál kezdődött. Természetesen az is mindegy, hogy Nagy László táltosi beavatása idejében Weöres Sándor a Mátyás-halmon, egyáltalán Csöngén tartózkodott-e, két rokon szellemlény fizikai kapcsolatának megléte olykor elhanyagolható, bár lényegtelennek korántsem mondható. Egy bizonyosnak tűnik, kettejüket összekapcsolta és összekapcsolja Dél géniuszának ereje, hiszen mindketten tudják, „hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi. (...) úgy, hogy orfikus, vagyis hogy az ember az éneklő világban (...) él, és az elemekkel együtt énekel. (...) Délen tudják, hogy az életnek zenének kell lenni, (...).”4

A Valse triste a Dél géniuszának égisze alatt Nagy László táltossá avatásának igézetében a három kémény (Ság, Somló, Kis-Somlyó) mágikus vonzásában született. „A fákon piros láz van.” Miféle lázas, miféle tüzes fákról van itt szó? Mindhárom tanúhegy amellett, hogy minden hegy („Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.”) a „mind egyben” az égben egyesül, hiszen az ég felé mutat, így az ég felé tart, tehát mindhárom hegy, hegy-, azaz kéményvolta mellett egyben fa is, égigérő fa. A Ság a fa ágát, a másik két hegy pedig a somfát hordja a nevében (Somló - Kis-Somlyó). S a faként nevesülő hegy életfaként/világfaként valósul. Mindhárom hegy életfa, melyeken „piros láz” van, mivelhogy tűzhányók voltak valamikor, s kéményvoltuk a tűz tanúsága. S a tűznek az emléke „fagyos és lyukas”, a lávakő fagyos, azaz tüzét vesztett; a lávakő mellett a tufa (!) kő szintén tüzét vesztetten fagyos és lyukas is, mivel lyukacsos az állaga.

A szkíta hitvilág, a magyar ősvallás szemléletében meghatározó szerepet játszott az életfa, vagy más szóval világfa. Ez foglalta egységbe a világmindenség három meghatározó részét: az égi szférát, amelyet az életfa lombja jelenített meg, a látható világot, amelyet a fa törzse jelképezett, és az alvilágot, ahová lenyúltak a fa gyökerei.

A Valse triste a három szint közül mintegy természetesen, ahogy egy metafizikus költőhöz illik, a látható világot, az életfa törzsét jeleníti meg. A Ság hegyen este van,

241