Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt (IV. rész)
sére, hanem a „bekebelezésre”, amit Sárközi Mátyás említ a 2008.4. számban neves felmenőjéről, a Pál utcai fiúkat „zsidótlanító” Molnár Ferencről: „bár Molnár távolságot tartva nem azonosult a Nyugattal, mégis a lap szűkén vett szerzői gárdájához számították.” Azzal az ideologikus megjegyzéssel meg nem nagyon van mit kezdenünk, hogy a Nyugat volt (lett volna) „a magyar azonossággal a legmagasabb szinten foglalkozó intézmény”. (Múlik az idő... Megjelent Kőbányai János gigászi magyar-zsidó irodalomtörténete, nem sok idővel a 2013-as Könyvfesztivál előtt, benne természetesen központi témaként a Nyugat, okos bírálatot írt róla Pelle János a Magyar Nemzetben, és magam is megkíséreltem a Magyar Hírlapban az elismerés mellé néhány halvány kérdőjelet kitenni. S hadd engedjek meg magamnak egy merőben publi- cisztikus megjegyzést. Éppen a napokban fogalmazta meg véleményét „kánonügyben” a közelmúltban leváltott kulturális államtitkár. Mintha olyasmit javasolt volna, hogy mivel nincs, nem lehetséges egyetlen kánon, vegyük tudomásul a meglévők egyidejű és párhuzamos jelenlétét, törekedjünk a diskurzusra, és egyik oldalon se erőszakoskodjunk valamiféle hierarchia meghatározására, netán hatalmi érvényesítésére. Nos - nagyon kevesekkel tudok elképzelni egy ilyesféle szakmaipolitikai konszenzust, de az igazságai mellett szinte fundamentalistán elkötelezett Kőbányaival igen. Bármiként vélekedjen ő lgnotusról és bárhogy én. Talán mert ő is „kisebbségben” van a mai magyar irodalmi életben?) Valószínűleg még nem jött el az idő arra, hogy a Nyugatról a kívánatos higgadtsággal beszéljünk. De valószínűleg az már bevégződött, hogy a bizonyos irányok még mindig indokoltnak tartsák a lap, vagy egyes szerkesztőinek démonizálását. Az mindenesetre sajátosnak mondható, sőt „mellette szól”, hogy megszűnése után háromnegyed évszázaddal is képes még indulatokat gerjeszteni. És nem is csak szakmán belülieket, sőt. Ennek nyilván számos oka van. Egyfelől - mondjuk - a benne felhalmozott irodalmi értékek és az intézményes „önreprezentáció” túlzásainak ellentmondásossága, másfelől a mai liberális irodalmi kánonelemekhez való kötődése miatt. Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mert a posztmodernitás irodalma (vagy annak meghatározó irányai) számára a hagyomány (mint olyan) nem tartozik a fő konstitutív elemek közé. Ha a Nyugat és posztmodernitás irodalmi kapcsolatának a ritka kivételeire gondolunk, nehezen értelmezhető alakzatokhoz jutunk. Mert pl. a többektől vállalni látszó Kosztolányi-örökség valójában valamiféle „nyugatos” tradíció? Hát Babits „újkatolicizmusa” vagy a századelő stílkavargásába, meg a magyar mélymúlt bizonyos poétikai emlékeibe gyökerező versbeszéde? És Ady vagy Móricz? Mint írók és nem mint a Nyugathoz így-úgy kötődő irodalompolitikai „faktorok”? És hol vannak az olyan bel-nyugatos „idolok”, mint Gellért Oszkár vagy a Török Sophie? Talán nem járunk tévúton, vagy nem vagyunk túlzottan elfogultak, ha a mélyben ma is, mint akkor, vagy mint a XIX. századi irodalmi előidőkben - mondjuk az Arany-Vajda vagy az Arany-Reviczky szembeállítódásnál - azokra az elválasztó tényezőkre gyanakszunk, ahol a csoportpszichózisba váltó ízléseltérések jelzik az ideológiai különbségeket, sőt az egymással kibékíthetetlen politikai álláspontokat. Persze ne feledjük a vitastílus különbségeit - a hajdankor kedélyes-allegorikus megnyilvánulásaitól, majd a polgáriasán összeszedett beszédmódoktól a mai brutális „metaforikusságig”. A legutolsó évtized nagyon figyelemre méltó fejleménye az, hogy bár a posztmodern kánon politikai és közéleti pozíciói nem rendültek meg (a legutolsó három 231