Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Kalász István: Gina
Fogadhoz koccan a pohár. Gina rebegő hasára gondolsz. A combjára. Egy órával ezelőtt akrobatika ment az íróasztalon, Gina térdelt, sikított, Te pedig..., az ágy is szét fog esni, erre gondolsz. Meg apádra is gondolsz valahol az izzó agyad leghátsó kamrájában, miközben anyádat nézed. Mert látod: kelletlen nő az anyád, lottyant itatóspapír. És milyen igaza volt apádnak, hogy a szőkével halkan elsurrant. Innen a bánat tó partjáról. Igen, mondja ekkor Gina anyádnak, roma vagyok. Anyád mosolyog savós, penge ajkával, és néz rád. Te hallgatsz. Igen, folytatja Gina, nagy a családom, majd Gina is néz rád, és még meséli, hogy ők mindig beszélnek, kiabálnak az asztalnál. Olykor szidják egymást. De ez a lárma nem tart sokáig. Hogy üvöltünk! Veszekszünk kicsit az ebédnél és kész, nevet Gina. Már az ágyadban fekszik. Veled otthon megint. Te pedig szívod be a haját, a súlyos, erős hajszálak közé fúrod magad, arra gondolsz, Isten akarta ezt így. Hogy megtudd, van tested. Tehát? Mindez vele az ellentétek kavargása. Az agy lekapcsolása. Miért? Mert: Gina féktelen, te félénk vagy. Gina nem olvas semmit, te könyveket gyűjtesz, Gina örökké telefonál, állandóan szervezkedik, beszél valakivel, olykor rólad is, és ilyenkor azt mondja, finom pasi vagy, feladod rá a kabátot, de táncolni nem szeretsz. Gina nem ismeri azt, hogy ne zavarj, te utálod, ha hangos a tévé, a zene, te még saját magadnál is kopogtatnál. Te csak úgy vagy. Befelé fintorogsz, ha Gina híreket hallgat, csapkod a konyhában, és kiabálja, hogy ezek a szemét politikusok. Már megint... Gina gyakran üvölt át a kocsiból egy másikba, nagy autód van, de nem mehetsz így, a rák egye ki a beled, aztán nevet, te ilyenkor hallgatsz, Gina néz rád, megkérdezi, miért lettél ilyen? Miért vagy ilyen félhalott? Te pedig vigyorogsz, valamit mondasz arról, hogy van olyan is, hogy agnosztikus, meg kívül kell állni. Szemlélődni. Elmélkedni. Ez az igazi szabadság. Tehát délután Gina azt mondja az ágyban, estére meghívták vacsorára. A nő szalont tart, neki ott kell lennie, ahol a dolgok történnek. Lehet, hogy felszolgáló is lesz? - kérdezi Gina pimaszul. Te mosolyogsz, fekszel az ágyon, nézed a köldökét, pezsgőt ittál belőle nemrég, a pompás fenekét, mely hetek óta holdként ragyog előt- ted-feletted, és magad sem tudod miért, félelem ül a torkodra, testedben rekedtes hang suttogja, kevés vagy ennek a lánynak. Le fog lépni. Ilyen nő nem marad veled. El fog hagyni. És? Később futólag megkérdezed, hová is megy? Gina nevet, visszakérdez, féltékeny vagy-e? A címet nem mondja, kilopod a táskájából a pénztárcáját, majd utána indulsz. Követed a homályos belvárosi utcákon át. Gina bemegy egy házba, te állsz a jeges utcán, egy óra eltelik, bámulsz felfelé, és lassan összegyűröd a lelked. Majd kijön valaki, berohansz a lépcsőházba, fel az emeletre, csöngetsz. Szőke nő nyit ajtót, a menyasszonyomat keresem, bugyog ki belőled hülyén, otthon felejtette a pénztárcáját. A nő mosolyog, mutatod a tárcát, mész befelé, a falon modern festmények, igen, ez a te világod, a te puha kasztod, itt halk zene szól, Boccherini szonáta, ismered, szereted, itthon vagy. Tágas ebédlő, fény, hatalmas asztal megterítve, Gina ott ül, mellette férfi, Gina meglepve pillant rád, a férfi keze a combján, azon a gyönyörű combján, ami a tied. Te pedig? Feltör benned a sötét én, az ösztön-férfi ősiség. Megütöd a férfit, az székkel hanyatt esik, megütöd Ginát is, tombolsz, dől benned szét a forró, fekete vér, üvöltesz, rúgsz, Gina sikolt, valaki hátulról fejbe vág, sötét lesz minden. Magadhoz térsz. A padlón fekszel, fejed vérzik, Gina hajol feléd. A háttérben a szőke nő áll. Gina térdel, 199
